Keith Caputo a szólózenekarával 2009 óta minden évben tiszteletét teszi nálunk, ami megsüvegelendő megmozdulás tőle. A mostani koncertje talán annyiban mégis exkluzívnak volt mondható, hogy a jelenlevők kicsit kétségek közt vergődtek, hogy akkor most Keith Caputo-t, vagy Mina Caputo-t látják. Mindenesetre ez csak amolyan mellék infó, amin csámcsogni lehet, merthogy a zenei kvalitásai mit sem változtak.

 

Az mindenesetre, hogy a koncert ingyenes volt, és a magyar zenekarok tekintetében is volt húzónév a könnyedebb rock zene műfajában azért előre vetített egy komoly létszámú nézőközönséget. Ez az Apey And The Pea-nél még annyira nem igazolódott be. Ahogy elkezdték negyed nyolc körül a koncertjüket, rendesen elkerekedett a szemem.

 

 

Apey ugye a Neck Sprain énekese is (a múlt idő használata is helytálló lenne, ha a Neck Sprain aktivitását néznénk), és egy hasonló fílingű, szőrös tökű dallal kezdtek. A program további részében viszont jöttek a grungeos, kilencvenes évek rockos számok, amik az előzetes elvárásaimat igazolták. Hangulatos amit csinálnak, és érezhető volt a profizmus is, de nem az a fajta zene volt, ami féktelen bulizásba kergette volna az egybegyűlteket –hozzáteszem ez az est összes fellépőjére vonatkozott-.

 

A Grand Mexican Warlockot a tavalyi hegyaljás bulijuk óta örömmel hallgatom meg, ha éppen úgy adódik, hogy belefutok a borult, progresszív rockjukba. A bemutatkozó lemezük, az Aeon nekem nagyon bejött, és az már csak hab a tortán, hogy stúdió minőségben játszanak élőben is – azért az ének hangosítás itt- ott akadozott a koncerten. 

 

 

Egyébként elfogott a deja vu érzés, hiszen tavaly Téglás Zoli szóló zenekarában, a Zoli Bandben, ami majd egy éve előzenélt Keith Caputonak, négyen is zenéltek a GMW-ból. Ez viszont nem a Zoli Band volt. Van valami nagyon szerethető a Grand Mexican Warlockban, és ráadásul a körítésük is vér profi. Aki még nem hallotta őket, érdemes bepótolni ezt a hiányosságot, főként ha csípi az olyan pszichedelikus, csapongó, de mégis a tűréshatáron belül mozgó rock zenét, amikhez olyan zenekarokat lehetne felcitálni, mint a Faith No More, vagy a Mars Volta. A koncert hibátlan volt, a záró Reborn With The Sunt pedig még mindig az utóbbi idők legjobban sikerült magyar dalának tartok. Katarzis élmény garantált!

 

Keith Caputo szóló dolgai sohasem tudtak annyira meghatni, mint amit a Life Of Agonyben nyújtott. Sokan voltunk így ezzel. Az borítékolható volt, hogy a nézők nagy részében csak a nosztalgia érzés, és az, hogy lássák élőben a grunge/ hard core alapvetés banda frontemberét, volt az igazi mozgató rugó, hogy megtekintsék az ingyenes hangversenyt.

 

 

Ennek megfelelően a jelenlévők egy komoly hányada Caputo jelenlegi nemének találgatásával ütötte el az időt, merthogy maga a zene nem az a fajta volt, ami után az állkapcsot keresgéli az ember, és száz százalékban elragadná a figyelmet. Inkább amolyan kellemes háttérzenét hoztak, ami a tavalyinál is langyibbra sikeredett. Félreértés ne essék, élvezhető a Keith/Mina Caputo, de annak tudatában, hogy ennek a toroknak olyan örök érvényűeket köszönhetünk, mint a River Runs Red, vagy az Ugly, sokkal vékonyabb ez a performansz. Zenekari szinten.

 

Az előadásukban amúgy semmi kivetnivaló nem volt, és az tisztán látszott, hogy képzett zenészek adták az alapokat Caputo alá –legfőképp a John Frusciante hasonmás gitáros játéka tetszett-. A programot többnyire egy college rock hangulat uralta, amolyan könnyed hangzásvilágú filmzenéhez hasonlíthatóan. Egy My Mind Is Dangerous, és a ráadásban egy „caputosított” Let’s Pretend még megidézte a Life Of Agony szellemét. Az utóbbi szám elég atomra sikeredett egyébként. Alapjáraton sem volt semmi gond az egész koncerttel, és talán –ha folytatódik az eddigi tendencia- jövőre, ha ismét tiszteletét teszi nálunk Caputo, akkor már nem a nem váltása miatt lesz érdekes a fellépése. Mert sajnos most még ez uralta az alap hangulatot.  

 

 

Fotók: Réti Zsolt