Rihanna vagy Cohen? - Coldplay: Mylo Xyloto

2011. november 15. - sunthatneversets

Nem kis fejtörést okozott eldönteni, vajon van-e hely a Rockstation hasábjain egy olyan zenekar számára, amely egyébként sem kifejezetten headbangelés céljára készíti muzsikáját, de aktuális lemezének beharangozó dalában jó, ha középtájon jelenik meg egyáltalán a gitár, a torzítópedál pedig szinte végig az album folyamán felejtős. Viszont ha azt vesszük alapul, hogy össz-vissz két féle zene létezik; jó zene és yo zene, akkor a Coldplay mindenképpen és vitathatatlanul az előbbi kategóriába tartozik. Ily módon helye van, helye lesz a D.A.D. vagy éppen Iced Earthék mellett. 

Még akkor is, ha az egyébként „alternatív rock” kategóriába sorolt bandának a zenéje most éppen (tovább) habosodott. Hát ennyit a skatulyákról, melyek csak arra jók, hogy az ember el tudja dönteni, egyáltalán hallgatásra méltónak véli-e az adott művet, vagy még arra sem.

Az új Coldplay-mű egy koncept album - West Side Story szerű, de mégis happy enddel záruló szerelmi történet. Állítólag a Mylo Xyloto lemezcím nem más, mint a két főszereplő neve. Talán a tárgykörnek köszönhető, hogy az anyag kevésbé (még kevésbé) karcos és pörgős, mint mondjuk az XY lemez – úgy látszik, a fiúk szeretik ezt a(z ezúttal is címbe foglalt) két betűt. Chris Martin énekes-billentyűs-zenei agy még előrébb mászott zongorájával és színtetizátorjaival. 

Szerintem maguk a dalok is gyengébbek az eddig megszokottnál, bár az ilyesfajta negatív jelzőkkel a Coldplay esetében eléggé csínján kell bánni. Az egyik beharangozói szerepet betöltő szám, a Paradise például a nyolcvanas évek igényes, maximalista és monumentális popdalaira emlékeztetheti hallgatóját. Előre bocsátott dalként fura volt, de a lemez második dalának szerepében már kedves ismerősként üdvözöltem. Még a „perő-perő-perödájsz” refrén sem fáj annyira.

Ja, azt írtam: kettes számú nóta, mert nem számolom a hangyafütyi hosszúságú (címadó) intrót, ami a Hurts like Heavent hivatott felvezetni. Egyébként ez a tényleges kezdőszám a pörgősebbek mappájába tartozik, és ez is rendelkezik némi idétlenkedő felhanggal...

...vagy hát minek is nevezzem ezeket a „so cold, so cold”-féle dadogós, gyermekdal-szerű megnyilvánulásokat? Talán csak arról van szó, hogy a Coldplayt nem nyomasztja már az „esélyesség terhe”, mint az elöző, Viva la vida... cuccnál. Már megengedhetnek maguknak némi ellazulást, a rájuk aggatott „korunk Beatles-sze” címke így is rajtuk marad.

Vissza a dalokhoz: elsőre a harmadik (hivatalosan negyedik) Charles Brown ugrott képzeletbeli slágerlistám élére, de sokadszorra hallva már a „mi” Republikunk ellaposodott világára emlékeztet.

Az Us Against the World és később kilences sorszám alatt az U.F.O. képviseli leginkább a Coldplay unplagged formáját. Sajnos ezek a dalok (és korábbi társaik) számomra – bár szeretem a lírát – nem tábortűz melletti hangulatot árasztanak, hanem inkább alsógatyában ágy szélén ülő reggeli álmos merengésnek tűnnek. A líraiság számomra inkább az Up in flames során testesül meg.

Ha már líránál tarunk – meg amúgy sem lehet nem írni a lemezen szereplő vendégművészekről, legelsősorban Leonard Cohenről... Ő csupán lélekben van jelen, mármint szerzőként, és nem is élete legjobb formáját nyújtva a záró Up with the Birdsben. Azután itt van még a hírhedt Rihanna, aki esernyőjével (umbrella) óriási ütést mért nem rég a jó ízlésre. Martinék, ha mást talán nem is, egy neki való, egyszer használatos dalt adtak azért a szájába Princess of China címmel. 

Hatásos cikkírói fordulatként azt kellene írnom, hogy akkor a Coldplaynek most választania kell: Rihanna vagy Cohen, de a Coldplaynek nem kell választania. Mert ő(k) a Coldplay.

Ha már vendégeskedésnél tartunk: bizony a skacok még mindig nem változtattak azon szokásukon, hogy inspiráció híján átmenjenek a szomszédba, a Jó Hang U2-ba. De érzésem szerint ez csupán panelekben és hangulati elemekben mutatkozik meg ezen az albumon.

A dalok egyébként legkésőbb második hallásra utat vájnak a gyanútlan hallgató hallójáratain át az agyba – és persze a szívbe. Nem is említettem még két erős nótát, a (nálam kedvenc) Major Minust, és a legelsőnek felszabadított opuszt, az Every teardrop is a Waterfallt.

De a nóták nem csupán megjegyezhetőek; ott van az a megmagyarázhatatlan, körülírhatatlan tényező, amely miatt – gondolom, néhányak felhördülésére – bekerülhettek ide. A felhördülők véleményét ennek ellenére nem csak tiszteletben tartom, hanem jogosnak is érzem. Ezt úgy fejezem ki, hogy nem adok osztályzatot az érzelmileg kissé túltelített anyagra, mintegy jelezve, hogy ez azért nem Queensryche-mélység.

Végül had mondjak ellent (legalább) magamnak: azt írtam, hogy a Coldplaynek nem kell választania, de ha úgy veszem, hogy a zenekar most egy útelágazáshoz (nehéz szó) ért, akkor ha kérhetném: tovább (inkább) a coheni úton!

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr583383892

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum