Szombaton a nemrég még oly pelyhesállú Grindrise Fest neve mellé behúzhattuk a hatodik strigulát is, mely után azt hiszem immár abszolút jogosan vagyunk kénytelenek azt a bizonyos lécet legalább egy újabb karnyújtásnyival magasabbra helyezni, hiszen az immár a Skalar Music Hungary szárnyai alatt lebonyolított minifesztivál minden eddiginél komolyabb szándékokkal kívánta összetömöríteni, és egymáshoz közelebb hozni mind a hazai színtér legimpozánsabb zenekarait, mind pedig a meglehetősen magas létszámban összegyűlt rajongókat, melyen az este főattrakciójának számító Darkest Hour szereplése csak a habot jelentette.
Az eseményt öt órai kezdettel Borbás Róbert (alias Grindesign) Pándi Balázs által felkonferált kiállítása volt hivatott megnyitni, akinek válogatott munkáit a bejárattól balra található pihenőben lehetett megtekinteni, melyet emberünk egy élő, tehetségét az egybegyűltek előtt is megkérdőjelezhetetlenül bizonyító festése koronázott meg. Bevallom talán egy picit nagyobb volumenű dologra számítottam, leglábbis mindenképpen több megtekinthető munkára, hiszen aki valamenyire is ismeri Robi munkásságát (márpedig szinte kizárt, hogy minden valamire való metál rajongó ne találkozott volna már Grindesign munkáival, aki gyakorlatilag ki sem lát a nagyobbnál-nagyobb zenekarok folyamatos felkéréseiből póló, pulóver, borító, stb. ügyben.) az jól tudja, hogy lenne bőven miből válogatni. Bízom benne, hogy lesz még lehetőség ilyesfajta kezdeményezésekre, akár ezen mini fesztivál, akár pedig egy célirányosan ilyen alkalomból létrejött esemény keretein belül.
Téveszme
Nyolc óra magasságában a közönségszavazatok alapján legerősebbnek ítélt (ám valljuk be a sorból zeneileg kissé talán kilógó) Téveszme nevű formációt érte az a megtiszteltetés, hogy bemelegítse a nagyérdeműt az egyre súlyosbodó este további részére. Be kell valljam korábban nem kísértem figyelemmel a zenekar munkásságát, ám a nemrégiben ingyenesen meghallgathatóvá tett Megosztom Veled, mielőtt feleslegesnek tartanám című legújabb nagylemezükbe a koncert előtt néhányszor belefüleltem, és azt kell mondjam, eltekintve néhány a koncerten is negatívumként megélt apróságtól teljesen rendben van. Számomra a legnagyobb problémát a tiszta részek jelentik, amikkel valahogy képtelen voltam maximálisan megbarátkozni, hiszen a gyors hardcore-punk tempót majdnem végigkísérő lendületes üvöltést az asszony-kórust idéző refrének rendesen képesek elcsúfítani. Én speciel ezen mindenféleképpen változtatnék, mert a kissé még bizonytalannak tűnő színpadi kiállás mellett ez az egyetlen amit fel lehetne hozni a zenekar gyengepontjait illetően, ám véleményem szerint ez egy olyan csorba ami minden különösebb gond nélkül kiküszöbölhető.
The Sharon Tate
Nagyjából háromnegyed kilenc körül a mulatságból egészségügyi okokból kimaradni kényszerült Aetrigan helyett a The Sharon Tate-é volt az a meglehetősen hálátlan feladat, hogy ezt a még félig üres nagytermet, a kissé még tébláboló nagyérdeművel megpróbálja valamelyest felrázni az éberkómából, - nem épp a legnagyobb sikerrel. 
No persze ez a még kissé szellős, és talán passzívnak is nevezhető hallgatóság semmiképpen sem Zsoleszék hibája volt, hiszen maga a koncert semmiféle kivetni valót nem hagyott maga után, sőt. Lendületes volt, agresszív és sodró, ahogy annak lennie kell. A kissé talán túlságosan is vaskosnak tekinthető hangzás a legkevésbé sem volt kényelmetlen, ellenkezőleg, aprításra kellett volna ösztökélnie nem csak a látszólag lelkesédüsökből semmit sem vesztett zenekar tagjait, hanem a küzdőtér valamennyi bólogatóját is, sajnos sikertelenül. Leszámítva azt az egy-két levegőt püfölő arcot, túl nagy mozgást a zenekar színpadon töltött nagyjából fél órájában nem igazán lehetett látni. Ennek ellenére a koncert minőségére nem panaszkodhatunk, Robiék maximálisan kitettek magukért, és az általam leginkább várt Cube Ep legjobb dalai egytől-egyig kiválóan dörrentek meg, rásegítve ezzel az egybegyűlteknek a ráhangolódást a The Southern Oracle produkciójára, amit számomra egy picit talán megtört a soron következő Till We Drop műsora.
No persze ez a még kissé szellős, és talán passzívnak is nevezhető hallgatóság semmiképpen sem Zsoleszék hibája volt, hiszen maga a koncert semmiféle kivetni valót nem hagyott maga után, sőt. Lendületes volt, agresszív és sodró, ahogy annak lennie kell. A kissé talán túlságosan is vaskosnak tekinthető hangzás a legkevésbé sem volt kényelmetlen, ellenkezőleg, aprításra kellett volna ösztökélnie nem csak a látszólag lelkesédüsökből semmit sem vesztett zenekar tagjait, hanem a küzdőtér valamennyi bólogatóját is, sajnos sikertelenül. Leszámítva azt az egy-két levegőt püfölő arcot, túl nagy mozgást a zenekar színpadon töltött nagyjából fél órájában nem igazán lehetett látni. Ennek ellenére a koncert minőségére nem panaszkodhatunk, Robiék maximálisan kitettek magukért, és az általam leginkább várt Cube Ep legjobb dalai egytől-egyig kiválóan dörrentek meg, rásegítve ezzel az egybegyűlteknek a ráhangolódást a The Southern Oracle produkciójára, amit számomra egy picit talán megtört a soron következő Till We Drop műsora.Till We Drop
Be kell valljam meglehetősen kis dózisban vagyok csak képes elviselni a pop punk-ot, azt is legfeljebb csak úgy, ha kellően be van maszatolva egy kis döggel. Legnagyobb szerencsémre a soron következő Till We Drop esetében ez valamelyest adva van, hiszen hőseink azt a fajta fúziós pop punk-ot játszák, ami éppen annyi breakdown-t és acsarkodást tartalmaz, hogy akár még metál berkeken belül is szórakoztatóan képes hatni.
Sok olyan vádba szaladtam már bele a srácok zenéjével kapcsolatban, ami azt feszegeti, hogy vajon mennyi ténylegesen önálló ötlet hever azon a bizonyos munkaasztalon, és vajon mennyi inspirációt szippantanak a műfajt kétségtelenül legprofibban és legszórakoztatóbban művelő floridai Day To Remember-től.
Akárhogy is az tagadhatatlan, hogy a hazai (és Európa szinten is méltán elismert) pop-mosh éllovasaink nem véletlenül írtak alá szerződést a Let It Burns Records-nál, nem véletlenül jegyez a Facebook csatornájuk több, mint hétezer rajongót, és persze nem véletlenül voltak képesek szombaton valamelyest felrázni ezt a kifejezetten tunya tömeget! Mert pontosan így történt. Ha nem is állították az egész nagytermet a feje tetejére, az első néhány sor a puszta bólogatáson túl, egy picit belekóstolt már a tornagyakorlatokba is, nem beszélve az ugrálásról és a minden koncert legszebb pillanatai közé tartozó együtténeklésről.
The Southern Oracle
Fél tizenegy után az If It Makes You Feel Better nyögdécselős egy perce után a hazai színtér egyik legígéretesebb kíválósága, a Kókai Barnabás vezette The Southern Oracle készen állt arra, hogy közvetlenül előkészítse a terepet az este főattrakciójának, a washington-i Darkest Hour-nek. 
Nem volt túl egyszerű dolguk, hiszen a Till We Drop alatt is csak félgőzzel pulzáló levegő megtelt a lustaság bűzével, de Barniéknak feltett szándékuk volt áthasítani ezt a burkot a színpad és a közönség között, lényegében sikeresen.
Nem volt túl egyszerű dolguk, hiszen a Till We Drop alatt is csak félgőzzel pulzáló levegő megtelt a lustaság bűzével, de Barniéknak feltett szándékuk volt áthasítani ezt a burkot a színpad és a közönség között, lényegében sikeresen. Habár a koncert hangzása nem volt a legtökéletesebb, az energikus, örvénylő és pulzáló produkció ezt remekül kompenzálta, melyben egyértelműen a Let it Burns Records-nál nemrég újrakiadott Hellwakening legizmosabb tételei domináltak, úgy mint: Allnighters, Fear Comes in Waves, The Ghost Key, Scarlet and Gold, Hellwakening, vagy az egyik személyes kedvencem a Monument.
Összességében azt hiszem az este folyamán új dobossal (Maczák Márk) debütáló The Southern Oracle-nek a feszes, agresszív és lendületes cirka negyven percével minden gond nélkül sikerült átszakítania azt a láthatatlan falat, ami az este kezdetekor még kissé kényelmetlenül szeparálta el a pódiumot a küzdőtértől, hiszen a szörfösök, a levegőt és egymást lelkesen pufölő huligánok, a sördobálók és a centrifugában sodrodók létszáma egyre csak növekedett, elhitetve velem is, hogy végre valahára tényleg egy metál koncerten érezzem magam.
Darkest Hour
A kicsivel hosszabb átszerelés végtelennek tűnő percei alatt a nagyterem gyakorlatilag teljesen megtelve hívta táncra a turnéállomásokat sajnos bizonyos szempontból kissé csonkán (Ryan Parrish és Paul Burnette nélkül) végigtúró Darkest Hour legénységét, akik immár tizenkettetszerre bizonyíthattak a hazai közönségnek.
A hangzás már az első tételeknél érezhetően felnőtt a korábbi produkciók kissé ingadozó megszólalásához képest, Mike Schleibaum és Michael Carrigan minden dallamot és szólót gyönyörűen szólaltatott meg, a tömeg megduzzadt, a nagyterem szívverése is felgyorsult, és még azok is közelebb húzódtak a gyakorlatilag lélegző színpadhoz, akik eddig valahol a terem hátuljában kóvályogtak, ücsörögötek. Itt jegyezném meg, hogy ez egyfelől természetesen csodálatos, másfelől viszont kissé bosszantó, hiszen egészen addig amíg egy adott estén a külföldi zenekar (jelen esetben a Darkest Hour) nem kapja meg a reflektorfényt, a tébláboló nagyérdemű maximum csak a takarékláng meglehetősen lagymatag erejével képes lereagálni a főattrakciót megelőző (hazai) produkciókat. Ez pedig valljuk be, felettéb szomorú.A szettet néhány új nótával kiegészítve a jól bevált recept alapján válogatták össze a srácok, melyben egy-két dal szerephez jutott a Deliver Us-ról, (Demon[s], Doomsayer (The Beggining of the End,) volt néhány a Undoing Ruin-ról, (Sound of Surrender, With a Thousand Words To Say But One, Convalescene,) az idén napvilágot látott The Human Romance-ről, (Terra Nocturnus, The World Engulfed In Flames, Violent by Nature, Your Everyday Disaster, Love as a Weapon,) valamint egy-egy tétel a régivonalas Hidden Hands of a Sadist Nation-ről és a The Eternal Return-ről. (The Sadist Nation, No God.)
Azt hiszem a Darkest Hour a hatodik, kiválóan sikerült Grindrise Fest keretei között bőven hozta a csapattól abszolút joggal elvárható maximumot, és egy elképesztően erős, jó hangulatú, pulzáló bulit voltak képesek varázsolni, melyet őszintén remélem, hogy az ő szempontjukból utólagosan nem árnyékolt be maradandóan az, hogy valamelyik degenerált leküzdhetetlen késztetést érzett arra, hogy magáévá tegye a srácok egyik gitár pedálját, kisebb fejfájást okozva ezzel mind a Darkest Hour legénységének, mind pedig a koncertszervezőknek.
Fotók: Réti Zsolt. További képek itt!
