Néhány napja jelent meg ez a furcsa című lemez, de nem az apuci (dad) készítette, hiszen a rövidítés a Disneyland After Dark kifejezést takarja. Viszont pont a Disneyék nem voltak kíváncsiak rá, milyen ez a hatalmas játékpark sötétedés után, ennek jeleként perrel fenyegették meg annak idején a dán együttest. Ők pedig emiatt előbb rövidítettek, majd most ügyes anagrammát gyártottak a névből, és ezt adták címül tizenegyedik albumuknak. (Jaj, csak minket nehogy bepereljen a Walt Disney, mert lemerészeltük írni a nevüket, he-he!)

A lap alján virító osztályzat némi magyarázatra szorul. Igaz, a kritikus felelőssége már közel sem akkora, mint a „műsoros-kazettás”-bakelites történelmi korban. (Tudjuk, hogy miért.) Azért az önvizsgálat nem maradhatott el. Az idén nem találkoztam Operation: Mindcrime Number of the Beast, Muster of Puppets etc. szintű albummal, hátha csupán vágyálmaimat vetítem rá egy alig-alig jó albumra. De nem. A furcsa című lemez (had ne írjam le még egyszer a szójátékot) szinte hibátlan alkotás!

A „szinte” szócska csupán a két utolsó dal miatt került a mondatba. A Drag me to the Curb egy (nekem legalábbis) követhetetlen vonalvezetésű dirty rock nóta, Your Lips are Sealed pedig nagyjából olyan, mint a címe. Utóbbi lemez-záró újjgyakorlatként fogható fel.

A szkeptikusok most kérdezhetnék: ugyan, mit is vártam egy olyan bandától, melynek egyik tagja babakék gitárral nyomul, amíg az amúgy is nőies arcú énekes az aktuális turnéplakáton rózsaszín ingben parádézik? (Ők egyébként a Binzer fívérek, Jacob illetve Jesper.) Azonban a kép sokkal árnyaltabb, mint a gitár és az ing harsány színe. Valahogy hiába próbálták ezt a csapatot a glam rock feliratú skatulyába gyömöszölni, erre-arra minduntalan kilógott, elég alaposan. Összeszámolni talán lehetetlen, hányféle hatás nyomai találhatóak a D-A-D-nek például ezen a 2011-es albumán.

A The Place of Heart riffkirályság, olyannyira, hogy az alaptémáért, különösen, hogy most újjá alakul a Black Sabbath, fele (riff)királyságát adná Tony Iommi. A Fast on Whells és a  Breaking them Heart by Heart bármelyik, újabb kori Bon Jovi lemezen húzószám lenne. A Can’t Explain What It Means pedig egyszerre modern, és egyszerre hippi.

Kellemes még a nyitó New Age Moving In húzása, és a címe dacára harmadik The End refrénje. Már első hallgatásra beledúdoltam az éppen véget ért dal fő motívumát a következő elejébe. És ha most valaki azt hiszi, azért történt ez, mert egy nyáltenger az egész, annak íme, írásba adom: van dög bőségesen ebben az anyagban (is)! Lüktető basszus, a külső dacára füstös, Brian Johnsonos ének – utóbbi gyönyörűen ki is tud nyílni, ha arra van szükség.

Sokadik esetben írom, hogy a klippnótát megint csak nem kell alapul venni. Az I wan’t what She’s got egysoros refrénjével elszégyellheti magát nóta-társai mellett. Nehéz szabadulnom a gondolattól, hogy a Last time in Neverlandet nem véletlen Michael Jackson halála ihlette-e – a címen kívül is van néhány áthallásom a sajátos gyászolási módot illetően. A We fall down viszont már igazi szerelmet gyászoló ballada, igaz, kicsit „turbósítva” vagyon.

Tudom, mindez így leírva elég eklektikus dolognak tűnik – hát az is. Ami az egész produkciót mégis valamifajta egységbe forrasztja az egyfajta retro-hangulat, lehangolt gitárokkal, elbagózott énekhanggal. Az anyag jó része viszonylag „súlyos”  középtempó, de mielőtt ez agyunkra menne, mindig jön egy vidámabb, pörgős tétel. Egyszóval a lemez hangulata pont olyan, mint a budapesti Club 202-é, ahová február 20-án fog ellátogatni az együttes.