Elhúzták a nótánkat!: Hammerfall - Infected

2011. november 21. - viliricsi

Nehéz manapság frappánsan elkezdeni egy Hammerfall kritikát, mikor tízből legalább tizenhét írás (amennyiben ez matematikailag lehetséges), mely az Infected albumról szól, imigyen kezdődik: „tudjátok, ez az, amin a Pokolgép szám is ott van!”. De még sok(k) ilyen cikk-kezdési problémát kívánok magamnak! Nem sámli érzés, hogy annak a „srácnak” – Kukovecz Gábornak - dalára figyel a világ metálosabbik része, aki valamikor pár utcányira lakott tőlünk!

Azt is bevallhatom, hogy főként ez szította érdeklődésemet a svéd kompánia új cd-je iránt. Felfogásom szerint minden művészetek legfontosabb célja olyas valami létrehozása, ami azelőtt még nem volt. Elfogultságom okán a rockzenét pedig a „művészetek művészetének” tarom. Márpedig a Hammerfall „hagyományőrző”, porlepte heavy metalja sosem szolgált megfelelő alanyként e gondolatokhoz.

De most volt némi remény, hogy talán változik valami. Mert a beharangozó klipp – One More Time – és a ’gépi líra feldolgozásának ténye együtt ezt sugalta, hogy mi „arra kellünk” nekik. Mármint stílus-váltást megtámogatandó.  Az első képes nótát ugyan nem fogjuk pár év múlva minden idők legjobb Hammer’-nótájaként emlegetni, de szerkezetileg formabontó egy olyan zenei világban, ahol a hagyományos formák rendkívül fontosak. Hogy saját maguktól idézzek: jó jelet küldtek felénk a svéd titánok.

Sajnos a cd borítót kézben tartva az újdonságra éhező ember hammerebb, akarom írni hamarabb lehangolódik, mint egy blues-gitár. A lemez címe magyarul fertőzöttet jelent, és valóban nem fertőzésmentes ez az anyag mindenféle nem kívánt hatásoktól. A dalcímeken legeltetve a szemünket olyan gyöngyszemekre bukkanhatunk, mint például 666 (The Enemy Within). 2011-ben ilyen gondolatokkal kardoskodni „csupán” harminc év lemaradást jelent a példakép Iron Maidennel szemben.



Majd a nyitódal, a Patient Zero üvegcsörömpöléses intróját hallhatjuk. Valószínűleg ez a „nulladik páciens” vírusgazda, aki egyben bolond is, vagy csak zombi szökik meg imigyen, hasonlóan a Helloween-féle Dr. Stein szörnyetegéhez. Majd felcsendülnek a Black Sabbath Iron Manjének riffjei – vagy azokhoz legalábbis hasonló valami. Egyébként – vagy nyolc másik lemezzel a hátuk mögött! – tökéletesen végig lehet követni, kik voltak Oscar Dronjak és Pontus Norgren gitárosoknak, illetve Anders Johansson dobosnak a gyermekkori kedvencei. Telis tele vagyunk Judas Priestes riffekkel (Bang your Head), Helloween-féle speedeléssel (Dia de los muertos), no meg „életnagyságban” megjelenik a Vas Szűz  az Immortalized címre keresztelt nótában. Találhatunk egy ál-koncert felvételt is Let’s go in on címmel.

A mérleg másik serpenyőjébe jóval kevesebb dolog fért, de azért valami akadt. Például a  a hm-őskort dicsőítő Bang your head  lírai középrésze, majd a pár pillanatos csöndbe belehasító, ezáltal saját magára maximális figyelmet irányító szólója. A magam részéről bírom még a címe miatt ugyan fanyalogtató, de azért bátran a szintibe „tenyerelős” 666 (The Enemy Within) opuszát. A nagyon kevés dal egyike, amelyik hallgatás után benne marad az ember fülében.



 

Ha jogos elfogultságomat nem számítom, az album minden szempontból legcsillogóbb gyöngyszeme a záródal szerepét betöltő Redemption. Komplex, újszerű, igazi remekmű. Én a magam részéről szívesen vennék egy a jövőben ilyen mezsgyén haladó Hammerfallt! Számomra ebből is kítünik, hogy van változási, változtatási szándék a zenekarba, csak hát elég nehéz lehet ez egy olyan rajongó-táborral, mely minden lemezre öt-hat Heart on Firet akar (ez volt a banda eddigi legsikeresebb nótája). Mindent összegezve: ezzel a tempóban legalább három-négy lemez kell(ene), hogy kialakuljon egy sajátságos Hammer’-sound.

Mint ahogy a krimikben is szokás, én is a végére hagytam a legizgalmasabb epizódot, a magyar „vendégszereplést”. Bár – lírai jellegénél fogva – nehéz a többi felvétellel rangsorba állítani, bizton állíthatjuk, hogy ha ezt mégis megtesszük, minimum dobogós a Hol van a szó? Send me a Signre áttranszformált változata! Bár nem a legjobb „daltársaságba” keveredett, de a Hammerfall márkajelzés be fogja cibálni az Európa-siker jelentő kapuján, sőt: a hírek szerint a svéd ikonok „ámerika” felé is kacsingatnak szemükkel, és ezzel az anyaggal.



 

Nem tudom, fájjon-e egy kicsit, de ez az új verzió picit jobbra sikerült a réginél, különösen, hogy az eredeti előadó, Rudán Joe hangja inkább karcosabb dalok megjelenítésére való, míg Joacim Kans előadása feltárja a szerzemény eleddig rejtett szépségeit.Tovább erősíti a dicsőség fényét, hogy ezúttal nem csupán egy kis részt vettek kölcsön  magyar dalból a külhoni sztárok, mint például a Scorpi az Omega-szám refrénjét csupán, hanem teljes mértékben elfogadva és tisztelve azt adták elő. Ja, még egy mondat: Fredrik Larsson – basszusgitár. Egyedül őt nem említettem a zenekar tagjai közül. Mondjuk nem véletlenül alakult ez így.

A csapat november 28-án lép fel Budapesten a Club 202-ben.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr162932478

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum