RockStation

Az is meglepetés, ha nincs meglepetés – Hammerfall, Vicious Rumors, Amaranthe, Deathdestruction @ 2011. november 28., Club 202

2011. december 01. - viliricsi

18:30 – Javában zötykölődöm a 18-as villamoson, okulva egyik előző koncert-esetemből, mikor a kezdés ruhatári sorbanállás közben talált. Nem éppen először utazok az általam most már  „örökké” (régi nevén) Wigwamnak nevezett Club 202 felé, de az egyhangú külvárosi „táj” a sötétség takarásában mindig elbizonytalanít. Nálam rutinosabb „indiánokat” próbálok keresni a járművön, de úgy látszik, a 2011-es metalrajongó nem nagyon tűnik ki utastársai közül. Egyedül a fekete szín köt már össze bennünket. Legalábbis külsőleg. A beszélgetésekből jövök rá, hogy a kocsi nagy része ugyanoda igyekszik, ahová én is megyek, de sajnos ők is ugyanolyan kérdően bámulnak rám, mint viszont. De most ez...vagy a szokásos tüntetések egyike, vagy megérkeztünk. Utóbbi a nagyobb gáz, mivel a négy zenekaros fellépés így akár a másnapba is átnyúlhat (rövid fejszámolás eredménye).

19:00 – Elkezdődik a...beléptetés! A rendkívül készséges személyzetnek hála, nem sokára ott állok a „technikával” agyonzsúfolt színpad előtt. A háttérből kikandikál egy lesújtani készülő kalapácsot ábrázoló, hatalmas vászon.

 

19:15 – Hosszú intro, fény-, és füstjáték előzi meg a Deathdestruction színre lépését.  Sajnos már az első másodpercek lehűtik kiváncsiságomat. Kábé úgy érzem magam, mintha egy multiplex mozi nézőterére nyitottam volna be, amikor az X szárnyúak éppen szétlövik a Halálcsillagot (pedig nincs most itt a Deathstars). Ez a dob akar lenni, és még nagyobb baj, hogy szinte csak ez hallatszik. Így az elején be kell érnünk a látvánnyal: két Krisztus közt egy lator, azaz a dobot két oldalról (bocsánat így Karácsony előtt) két Jézusra hasonlító hangszeres örzi, köztük meg egy fejétől lábújjáig végigtetovált, fültágítós ficere ugrál, és hörög. (Utóbbi tény jóval később derül ki.) Az ekkor még foghíjas nézőtér döbbenten áll. Hosszú percek telnek el, még a helyére kerül minden, és főleg, amég az istenadta nép „kiengesztelődik”, és ördögvillázni, tapsikolni kezd. Technikai problémák ide vagy oda, itt és most ez a death metal-félesség nem illeszkedik az est programjába.

20:00 – Negyed óra alatt átstrukturálják a színpadot a „backstage boys” feliratú pólót viselő technikusok. És valóban, mintha a pólók „névadója” lépne a színpadra, de három tehermentesített énekese biztos van az Amaranthenak. Van megint egy Hörgő Gergőnk, meg egy Backstreet girl-ünk is, aki a pop-vonalért felelős, és van még egy fogalmam sincs szerepű srác, gondolom, valamelyik tagnak a sógora. Öregszem; nekem sokszor egy énekes is sok, nemhogy három. A zenészcsapat létszáma is ugyanennyi; a kütyű gépről jön. Műfajilag mindezt talán death-pop-metalnak kéne keresztelni. Olyan érzésem van, mintha valamelyik csapat véletlenül itt felejtődött volna a nem rég itt zajlott out of the dark fesztiválról.

Amúgy nem rosszak, nem rossz a csaj sem, de ez most nem ilyesmiről szól. Meg fogom őket otthon is hallgatni, mivel a kása-hegy egy kicsit ugyan csökkent, de még mindig elég ahhoz, hogy a színpadra omolván megfullassza a zenét. A közönség is végre kimutatja foga (vagyis villája) fehérjét Most már valóban metal koncerten érzem magam. Ugrálásra biztatnak bennünket a frontemberek, de most már nem a korom miatt nem megy, hanem a zsebemben lévő tárgyakat féltem, úgy mint maroktelefon, digitális fényképező gép...hát igen, fotós nélkül jöttem, vajon elég lesz-e az én kis kütyüm, hogy levadásszam a (pechemre) sejtelmes fényekbe burkolózó színpadról a zenekar tagjait? Örül a kis hölgy az előkerült, és szorgalmasan lobogtatott svéd zászlónak, pedig gondolhatja, hogy azt sokkal inkább a főzenekar üdvözlésére hozta, aki hozta.

20:45 – Bizony már ennyi az idő, mikor régi ismerőst köszönhetünk a színpadon, az egyesült államokbeli Vicious Rumorst. Sajnos, ők nem köszönthetnek bennünket viszont, mivel Brian Allen énekes kezében három mikrofon is mindjárt behal. Írhatnám, hogy instrumentális változatban élveztük a első nótát, de sajnos csak a többi hangszert háromszorosan túlüvöltő basszusgitár pattogását halljuk, majd az egyik gitár viselkedik hasonlóan. Csak remélni tudom, hogy nem a minden fellépőt sújtó technikai malőr az a „meglepetés”, amit az ajánlók ígértek. Az együttes színpadi rutinjával próbálja ellensúlyozni a tragikus történéseket, végül ismét helyre áll a rend, és learatják a nekik járó sikert.

A VR egyébiránt egy ős-Judas formátumú zenekar benyomását kelti, de ez inkább a stílusra, mintsem a dalok minőségére vonatkozik. Közép-tempó, és Priest védjegyű pörgések váltogatják egymást. Brian énekes is rajta van a halfordi úton, persze, ez az éneklési mód csak egy embernek áll jól a világon, őt úgy hívják: Rob Halford. Na jó, írok dalcímeket is: Soliders of the Night, Don’t wait for me, Murderball. A dalnok a végére divatja múlt bőrszerkóját Hammerfall polóra váltja – jópofa gesztus.

21:45 – Na még dalcímek: I wanna be somebody (W.A.S.P.), Rats in the Attick (Stormwitch), Eagle fly free (Helloween). Az átszerelési szünetben ezekkel a dalokkal doppingolják a nézőket, bár ha meggondolom, valóban sportteljesítmény ennyi időt két lábon tölteni egyfolytában. Aranyhoz könnyebb jutni, mint ülőhelyhez, már beért az abszolút teltház. Sok ez így, (bocsánat) b.szott sok; egy nyári feszten van ennyi fellépő egy este alatt, de ott legalább lehet mindenfele csatangolni. Minden elismerésem a közönségé, akik közül sokan bizonyára munkából jöttek, és nem zavartatják magukat, hogy szinte innen fognak munkába érkezni. Igaz, úgy látom, megfiatalodott a heavy metal, mert vagy nyolcvan százalék diák lehet, dehát a tanulás is munka (a legfárasztóbb).  Innen-onnan éneklik a nótákat, melyeket ismernek, bizony jó ötlet e himnuszokat bömböltetni. A dalok szünetében felhangzik a Ham-mer-fall, Ham-mer-fall kórus.

21:55 – Ahogy azt sejtettem, az új lemez intrójával indulunk. Ugye, megszökik az a bizonyos „nulladik páciens”, a vírusgazda, és ezért riadót fújnak. Jól lehet egy kis fényjátékkal aláfesteni mindezt, majd jön a riadó kezdetét jelző visszaszámlálás, és persze elkezdődnek a Patient Zero Black Sabbathot idéző riffjei. A cirkalmas refrént a közönség becsületesen együtt énekli Joahimmal. Kiváncsi vagyok, ez a dal megéri-e a következő turnéprogramot majd két(?) év múlva – én attól tartok: nem. Pózolások, egyszerre headbangelés, mintha a nyolcvanas évek Metallicájának valamely klippjét látnám. De Hammeréknek meg van bocsájtva (akárcsak a honfitársaknak, lásd Ego Project buli-beszámoló), mivel ők  – a kilencvenes évek e műfaj számára sivatagosabb időszakában – kezdtek el működni. Akkor még nem hogy egyetemisták tömkelegét tudhatták közönségük soraiban, egy „idegen” országban, hanem kifejezetten ciki volt az ilyesfajta működés.

A spontán kísérő kórus még inkább beindul, mikor nagy sietve rátérnek klasszikusaikra: Heeding to call és Any means Necessary. Emlékszem, ’92-ben mennyire elcsodálkoztunk egy pozsonyi Iron Maiden-koncerten, illetve azon, hogy a helyi közönség énekli Dickinsonnal a dalokat! Azóta már fordult néhányat a világ, nincs csodálkozni való ilyeneken. Most pedig visszatérünk az új albumhoz a Bang your head ürügyén. Az új album kultiválóinak sajna nincs túl sok öröme ezen az estén; a Hammerfall csak megfelelő óvatossággal nyúl az anyaghoz. Inkább afféle best of... műsor ez, talán érzik, hogy nem a legutóbbi, Infected címre hallgató cuccal dobták életükben a legnagyobbat.

Érkezik inkább a Blood Bound, majd a Last Man Standing – ha nem ismerném, biztos vagyok benne, hogy akkor is, elsőre is megfognának ezek az észveszejtően fantörpikus metal-himnuszok. Énekelgetek, kiabálok, félek, hogy holnapra berekedek. A közösségi élmény megvan. Sajnos ennél sokkal több nincs, mondjuk az sem, hogy mindezt az év koncertjének érezzem. A Club 202 autentikus hely, nagyon jó egy erősebb fajta klub-buli megrendezésére. De a Hammerfall monumentális metálja aligha való ide. És most Budapest koncerthelyekkel való ellátottságába ne menjünk bele. A lényeg, hogy ilyen típusú zene mellé szükséges a megtámogató show. Legyünk őszinték: egy Maiden-kocert másnapján (ha már említettünk egy ilyet) nem arról szoktunk-e beszélgetni, hogy mit csinált Eddie, meg hogy milyen „állat volt a piró”?

Nyoma sincs a One Crimson Night-koncertvideó látványának. Nem is lehet, mert túl nagy a hal ebbe a tóba. Joahim  próbál viccelődni, Oscar Dronjak gitárost „asszonyok álmaként, és férfiak rémálmaként” mutatja be, meg hogy ő egyébként „transzvesztita Hawaiion”. Az előzmények után persze azt is show elemként tudhatjuk be, hogy a hangzás csodálatos gyógyuláson megy át, csupán én jobb szeretem a mélyebb keverést, gyomrozó lábdobbal, dübörgő basszussal, itt meg kicsit magas tartományban repkedünk.

Always Will Be...hm, erre a balladára nem számítottam, nem szeretem, de így koncerten egész kellemes. Majd kirándulás – Joahim szavaival élve – az „old school Hammerfall” világába. Ez a rész érzésem szerint kicsit leszállós. De itt is, most is vérprofizmus, nem kevesebb, de nem is több. A ráadás a legutóbbi lemez promo-dala: a One more time, és persze, ami nem maradhat ki: a Heart on fire. Utóbbi első versszakánál Joahim kitartja a mikrofont, a nép meg hibátlanul harsog minden sort! Percre pontos másfél óra után gyorsan benyomják gépről a Dreams come true lírai szerzeményt. Jó páran a szinpad előtt maradnak, és éneklik a nótát. Megkapó jelenet. Nekik tetszett. Tulajdonképpen nekem is, mert egy korrekt HM koncertet láthattam. De ennél többre nem jutok.

És a meglepink, az hol marad? Gondolom, az ajánlók fogalmazói biztosra vették (ahogy én is), hogy egyszercsak a színpadra szólítják a mi Kukovecz Gáborunkat, és vele fogják abszolválni a ’fall Hol van a szó feldolgozását. Nos, ez nem történt meg. Be kell érnünk azzal, hogy Pontus Norgren gitáros hasonlít egy kicsit Gabinkra. Továbbá be kell érnünk azzal, hogy a nyár eleji metalfeszten már megtörtént ez az összeborulás, egyébiránt a magyar dal nem szerepel a svédek turnéprogramjában. És most ide kérnék három szomorú hangulatjelet....

21:25 – Negyven percet várunk az egyébként harminc percenként közlekedő éjjeli buszra. Ez matematikailag sehogy sem jön ki. Mi még fölférünk, de a következő megálló várakozói hoppon maradnak. Nekem meg az jut eszembe, hogy holnap – illetve ma, mert már „living after midnight” van, örülök, ha túlélem a munkanapot, cikket írni már nem fogok tudni.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr433428009

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum