RockStation

Tiszteletet, ha mást nem is – interjú Gary Meskillel, a Pro-Pain énekes-basszusgitárosával

2011. december 04. - magnetic star
A New Yorki hardcore színtér markáns képviselője, a Gary Meskil bőgős-énekes köré szerveződő Pro-Pain idén létezésének második évtizedébe lépett. Ebből az apropóból nagyszabású válogatás-anyaguk jelent meg 20 Years of Hardcore címmel, a jubileumi turnén pedig elhangzott a klasszikus debütalbum, a Foul Taste of Freedom színe-java. Mindebből szerencsére Magyarország – amúgy is a Pro-Pain túrák rendszeresnek mondható állomása – sem maradt ki. Kihasználva a kínálkozó alkalmat, a lehető legrészletesebben kérdeztük ki Garyt a válogatásanyag részleteiről, na meg a zenekar múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
 
A „20 Years of Hardcore” turné keretében jutottatok el ismét Budapestre...
Gary Meskil: Felléptünk már a Sziget Fesztiválon, az A38-on, az egykori E-Klubban, és még néhány kisebb helyen, úgyhogy ez a mostani már a hatodik vagy hetedik alkalom lehet. A várost pedig gyönyörűnek tartom, szerintem az itteni építészet az egyik legizgalmasabb, ami csak létezik. Mindig jó visszajönni ide, és szétnézni a városban. Az emberek is mindig rendkívül szívélyesen fogadtak bennünket, szóval kedveljük a magyarokat, és mindig igyekszünk eljutni hozzátok. Nem túl gyakran kínálkozik lehetőségünk rá, úgyhogy örülünk, hogy mintegy három és fél év után ismét itt lehetünk.
 
Roppant intenzíven nyomjátok, alig van pihenőnapotok. Van alkalmatok a koncertek előtt némi városnézésre?
Gary: Igen, van. Hol több időnk jut rá, hol meg kevesebb, de azért többnyire tudunk némi időt szakítani rá. Mindig jobb a belvárosban játszani, mint a külvárosban, mert városnézés szempontjából így a kényelmesebb. Közülünk egyesek inkább nevezhetők turistának, mint mások. Én annak mondanám magam, szeretek a klubon kívül is látni dolgokat. A turisztikai helyeket.
 
Különösen erős a kötődésetek Németországhoz, Európában talán ott vagytok a legnépszerűbbek. Gondolom, ezért dolgoztátok fel a Böhse Onkelz nótát (Keine Amnestie für MTV) is a 20 Years of Hardcore anyagára.
Gary: Igen. Az Egyesült Államokon kívül talán Németországban van a legnagyobb rajongótáborunk. A német koncertjeink a legjobb amerikai bulikkal vetekednek. Létszámban közel azonos a két tábor, viszont Németország sokkal kisebb, úgyhogy az ottani koncertek általában véve lényegesen sikeresebbek. A német közönség pedig mindig is kitartott mellettünk. Egyes rajongóink azzal jönnek hozzánk, hogy huszonötször látták élőben a bandát, ami lenyűgöző. Megpróbáljuk tehát viszonozni a német közönség lojalitását. Manapság különösen aggasztó, ahogy az emberek figyelme ilyen vagy olyan okból visszaesik, főleg az Egyesült Államokban. Az emberek valahogy úgy vannak a zenekarokkal, mint a drogokkal: folyton a következő adagot várják. Az egyik nap még érdekli őket egy adott csapat, de aztán a következő nap már valami másra, valami újra kíváncsiak. Kiveszett a rock n'rollból az a hűség, amely a 70-es és 80-as években, a rockzene igazi fénykorában megvolt. Az a támogatás, amelyet mi kapunk, több annál, amit egy rajongótól elvárhatok. Ez a történet nem csak a zenekarról szól, hanem a rajongókról is, hiszen ha nincs rajongótábor, akkor a bandának is annyi.
 
Európában is éppúgy jönnek-mennek a divatok, mint a tengerentúlon, de nálunk az emberek nem felejtik ez azt, ami a legutóbbi trendben értékes volt, sőt meg is őrzik.
Gary: Igen, és ezt jó dolognak is tartom. Nem tudom, miért különbözik ennyire a két kultúra. De az angol szórakoztatóipar is ugyanolyan, mint az amerikai. A figyelem mértéke pedig iszonyúan visszaesett. Talán a rock n'roll média is tehet erről, amely mindig új dolgokat igyekszik eladni, mert ezáltal a rajongókat már nem érdekli, amit azelőtt kínáltak nekik, mindig az éppen aktuális a nyerő. Így adnak el lemezeket, újságokat, így próbálnak aktuálisak maradni. Én ezzel szemben a régi sulis mentalitást képviselem: ha tetszik egy banda, akkor végig követem a pályáját.
 
Milyen szempontok szerint választottátok ki a négy újravett dalt az első három albumról a 20 Years of Hardcore-ra? 
Gary: A Foul Taste of Freedom és a Make War Not Love talán a két legkimagaslóbb nóta azokból az időkből, ha kettőt kell megnevezni. A Denialt a volt dobosunk, Mike Hanzel szerette volna nyomni, én meg rábólintottam. Ez volt az ő személyes kedvence. A Shine-t pedig Rob Moschetti (ex-gitáros – a szerk.) akarta játszani. Ő a Contents Under Pressure korszakban tündökölt a csapat tagjaként, így a dal tökéletesnek bizonyult ahhoz, hogy az újabb rajongóknak is bemutassuk Robot. Nagy ötlet volt, hogy szerepeltek az anyagon páran az egykori tagok közül is. Hadd lássák az emberek, hogy a Pro-Pain több, mint az aktuális tagság, és hogy valamennyi tag között megvan az összetartás. Ők ma is ezer szállal kötődnek a bandához, még ha külön utakon is járnak. 
 
Ha már szóba kerültek az egykori tagok, nem bosszantó az a sok személycsere, amely a Pro-Pain soraiban történt? Nyilván rengeteg embert ismersz a szakmában, szóval tudod, hogy kihez fordulhatsz, amikor mondjuk új dobost keresel – de ha új anyag megírásáról vagy turnézásról van szó, nem problémás ez időnként?
Gary: Lehet problémás is, de számomra inkább elkeserítő. Az ember minden felállást huzamosabb ideig szeretne együtt tartani, és hozzászokik egy adott tagsághoz, de aztán történnek olyan dolgok, amelyekre a zenekarnak nincs ráhatása. Van úgy, hogy közbeszól az élet, és nem is volt könnyű húsz éven át egyben tartani a Pro-Paint. Ez alatt a húsz év alatt minden változást átéltünk, amit az élet produkál: születést, halált, szélsőséges viszonyokat – és több mint háromezer koncertet. A Pro-Pain turné-életstílusa merőben más, mint a Metallicáé, és elég durva dolgokon is keresztül kellett mennünk az évek során. De, mint mondtam, lejátszottunk nagyjából annyi koncertet, amennyi elvárható egy bandától, és ha ez a két dolog összeadódik, az alatt egyesek összeroppanhatnak. Van, aki nem is akarja utána tovább csinálni. 
 
Miért lépett ki immár másodszor Tom Klimchuck gitáros? Első alkalommal a betegsége miatt szállt ki, majd a helyzet többé-kevésbé normalizálódott, és Tom jó időre visszatért a Pro-Pain soraiba.
Gary: Tom, amióta csak ismerem, Crohn-betegségben szenved. Ezért vált ki először a zenekarból. Hosszú ideig kontroll alatt tartotta a dolgokat, de úgy három éve ismét jelentkeztek egyes tünetek. Ez igencsak megnehezítette számára a turnézást. Nemrég műtötték is. Szóval elég kemény idők járnak rá, és nyilván van, ami most fontosabb az életében, mint a Pro-Pain. Nem volt könnyű meghozni a döntést, és nekem is volt részem benne. Ő folytatni akarta, még a legutóbbi turnén is részt vett volna, de nem engedhettem. Ha valami történik vele, azért én is felelős vagyok.
 
Hallottál-e híreket felőle? Jobban van már?
Gary: Úgy hallottam, a műtét sikeres volt, de még hosszú út vezet a felépüléséig. Ilyesmiből nem lehet csak úgy hipp-hopp felgyógyulni. Nagyon sok oka van azoknak a súlyos tüneteknek, amelyek jó ideje megvannak nála. A dolgok rendeződni fognak, de ehhez hosszú idő kell. Ilyen műtét után ez nem egyik napról a másikra történik. Amikor utoljára láttam, nagyon sok súlyt vesztett. Remélem, kellőképp rendbe fog jönni ahhoz, hogy ismét zenélhessen, hiszen ez a szenvedélye. Meglátjuk. Az idő majd eldönti.
 
Visszatérve az újra felvett számokhoz, jó volt a The Truth Hurts két nótájában, legalábbis a Make War Not Love-ban torzítás-mentesen hallani a hangodat (a Denialban egy kevés azért maradt rajta). Honnan jött eredetileg az ötlet a lemez felvételekor, hogy kipróbáljátok ezt az effektet?
Gary: Akkoriban divatos volt az ilyesmi, talán valamelyik korai Pantera lemez tette népszerűvé.
 
Akartam is mondani, hogy néhol elég Anselmo-s lett így a hangod...
Gary: Igen, akkoriban mindenki ezzel adott el lemezeket. Viszont ennyi év után visszatekintve talán nem volt a legjobb ötlet ennyire betorzítani. De mindig is tudtam, hogy ez egy kiemelkedő album lesz a banda számára, talán éppen ezért. Meg igazán különleges is. És ez a Pro-Pain lemez fogyott a legjobban, ha-ha! Talán emiatt, talán nem – mindenesetre igen sötétre és brutálisra sikeredett.
 
Értek kritikák a Make War Not Love refrénjének riffje miatt, amely eléggé hasonlít a Megadeth-féle Symphony of Destruction főriffjéhez?
Gary: Hallottam ilyen hangokat, össze is hasonlítottam a kettőt, de szerintem az nem egy különleges riff, ami azért egyik csapatot sem dicséri, ha-ha! De egy Megadeth-tel való összehasonlítás még a legegyszerűbb formában is hatalmas elismerés.
 
Könnyű megtalálni az egyensúlyt a zenélés (lemezkészítés, turnézás) és az otthon, baráti és családi körben töltött idő között?
Gary: Az ilyesmi mindig nehéz. Azt hittem, hogy csak addig nehezebb, amíg a fiam kicsi, de hát nem így van. Ő most tizenhat éves, és elég önálló, már vezet is. 
 
Zenél is?
Gary: Dobol. Leginkább Metallica feldolgozásokat játszik, és ezek igen jól mennek neki. Az olyan régebbi anyagok, mint a Master of Puppets vagy a Fekete Album nagyon jók arra, hogy az ember dobosként erős metal gyökerekre tegyen szert, és azokon a lemezeken a dob is nagyszerű. Persze a Pro-Pain is szívügye, de emellett a Metallica a nagy kedvence, ami jó dolog, mert azok a fiatalabb srácok, akik extrémebb zenéket hallgatnak, rendszerint inkább a velük nagyjából egykorúakból álló bandákra kattannak. Örülök, hogy inkább a klasszikusokat kedveli. Szerintem neki a Metallica egy klasszikus rock banda. A kérdésedre visszatérve: az idő múlásával sem könnyebb az otthontól távol töltött idő. Otthon az ember egyszerűbb életvitelre rendezkedik be, ami tök jó, de amikor úton van, mindez hiányzik. Ez egy igen különleges életstílus, amely az emberből két teljesen különböző személyt farag. Nekem viszont nem volt olyan nehéz alkalmazkodnom, mert mérleg vagyok, ha-ha! Ezért találtam meg az egyensúlyt, legalábbis törekszem rá.
 
Ha a mai srácoknak a Metallica a klasszikus rock banda, ahogy említetted, akkor mit jelent a Pro-pain az embereknek? Hogyan fognak szerinted emlékezni a Pro-Painre? Hogyan szeretnéd, hogy emlékezzenek rá? Mondjuk klasszikus hardcore / metal zenekarként?
Gary: Azt szeretném, ha az emberek tisztelnék a bandát, és azt, amit elértünk, még ha esetleg nem is jön be nekik, amit játszunk. Ebben a csapatban a kezdetek óta rengeteg az energia és a szenvedély. Szóval miután ennyi ideje és ennyire elkötelezetten csináljuk, szeretném hinni, hogy ez megérdemel bizonyos mértékű tiszteletet, ha mást nem is.
 
Így igaz, egy húsz éves pálya nem akármilyen teljesítmény a hardcore színtéren!
Gary: Azért vagyok a pályán, mert élvezem, és igyekszem a családomat is eltartani ezzel. Mivel pedig képes vagyok erre, szerintem sikerrel is csinálom. De nem azért zenélek, hogy bármilyen zenei hagyatékot hagyjak magam után, nincs ilyen szándékom. Ha az emberek ennyi év után is veszik a lemezeinket és nagyra értékelik a zenekart, az nagyszerű – de a cél nem ez.
 
Tehát meg tudsz élni a zenélésből?
Gary: Igen. Szerencsére a kezdetek óta megy a szekér... Számomra a Pro-Pain mindig is teljes munkaidős állás volt. A pénzem egy részét okosan fektettem be, egy másik részét kevésbé okosan, de többször forgattam meg a pénzt szerencsésen, mint szerencsétlenül. Így tudtam mindig jól boldogulni. Három házam van a floridai Sarasotában, ebből kettőt ki szoktam adni családoknak, és ez levesz némi anyagi terhet a zenekarról is. Vannak terveim a jövőre nézve. Azt akarom, hogy amikor majd a zenekar lehúzza a rolót, a tagok és a hozzátartozóik a pénzüknél legyenek. Ez fontos dolog. Ha a zenekarból élsz és nem használod ki annak anyagi előnyeit, akkor nem marad utánad más, csak amit zenei hagyatékul hátrahagysz. A jövő pedig olykor nem igazán kegyes a művészekhez!..
 
 
Mi a helyzet a Crumbsuckers-szel? Szoktak időnként kérdezgetni róla az emberek? Gondolkodtál esetleg az újbóli összeálláson, ha csak néhány koncert erejéig is?
Gary: 2006-ban csináltunk egy bulit a Life of Dreams megjelenésének huszadik évfordulójára. New Yorkban játszottunk, a B.B. King's Night Clubban, óriási sikerrel. Nem ez a legnagyobb klub, úgy ezren férhetnek be, de megtöltöttük a termet. Ez azért is nagy szó, mert amikor a fénykorunkban léptünk fel New Yorkban, még akkor is talán ötszázan gyűlhettek össze. Szóval nagy siker volt, a rajongók imádták, és egészen úgy szóltunk, mint a régi szép időkben. Még a hibák is ott voltak, ha-ha! Rengeteg olyan arcot láttam a közönségben, akikről jóformán azt is elfelejtettem, hogy a világon vannak. Na meg egy csomó régi barátot is. Szinte olyan volt, mint egy gimis osztálytalálkozó. Hogy megcsinálnám-e még egyszer? Talán igen. Sokan faggatnak erről, ennek a turnénak rögtön az első buliján is megkérdezte valaki, összeáll-e újra a Crumbsuckers. Azt válaszoltam, hogy én személy szerint nem akarom, de ha a többiek a csapatból benne vannak, nem fogok nemet mondani rá. Pont mielőtt turnéra indultam volna, a gitárosunk, Chuck Lenihan is küldött egy e-mailt, amelyben azt kérdezte, mit gondolok egy újabb újjáalakuló buliról. Neki is ugyanezt válaszoltam. Nem szívesen tenném, van egy csomó más elfoglaltságom, ahogy bizonyára a többieknek is. Ha azonban ez a közös akarat, ha a banda ezt szeretné, akkor benne vagyok. Nem vágnék bele valami hű de nagy elánnal, viszont hitelesen akarnám megcsinálni.
 
Az utóbbi Pro-Pain albumokon mindig volt dallamos ének néhány nótában. Szerinted folytatódni fog ez a tendencia?
Gary: A következő lemezen? Nem valószínű. Bejön ez az irány, de úgy gondolom, mostanra kiéltük az ilyen irányú művészi törekvéseinket. Nem hiszem, hogy messzebbre kéne mennünk ezen az úton. Jelenleg olyan hangulatban vagyunk, hogy egy tisztább Pro-Pain lemez készüljön, egy igazán direkt New York-i hardcore anyag, nem pedig holmi ötvözet. Izgalmas lesz, ízig-vérig klasszikus Pro-Pain hardcore cucc.
 
Az All for King George nótátok a Bush korszak vége felé született és teljesen egyértelmű, kiről is szól. Mi a véleményed Barack Obamáról? Mit mondanál róla, ha dalban kellene összegezned az eddigi tevékenységét?
Gary: Az Absolute Power lemezen burkoltan szóltunk az Obama-kormány hibáiról, amely a szocializmus rengeteg alapvető elemét hozza be. Eddig is vezettek be ezekből ezt-azt apránként, most viszont totálisan belehúztak. Ezért használtuk a borítón látható jelképek egyikét-másikát, és ezért utalgattunk rá egyes dalszövegekben is, mint mondjuk az Unrestrainedben: „Disgusted, I abhor this abomination” (magyarul kb. „Megundorodtam, iszonyodok ettől a förmedvénytől” – a szerk.), amelyben az „abomination” valójában „Obama nation”... Azok kedvéért, akik szeretnek kicsit mélyebbre ásni... Szerintem Obama egy szörnyű elnök. Igaz, Busht is annak tartottam. A külpolitikát tekintve a Bush-kormány továbbéléséről beszélhetünk, a gazdaságpolitika pedig teljes katasztrófa! 
 
Szerinted ki lenne alkalmasabb ember a posztra?
Gary: Ron Paul. Ő 2008-ban már jelöltette magát elnöknek, de a média ízekre szedte, mert szemben áll a hatalommal. Az embereknek pedig nem volt elég eszük, hogy felismerjék, ő a valódi változások egyetlen szószólója. Regisztrált demokrata voltam, amíg Ron Paul el nem indult az elnökválasztáson. Láttam néhány videóját, meg interjúját, és azt mondtam magamban: „Végre valaki, akivel azonosulni tudok!” Még a politikai párttagságomat is módosítottam, hogy szavazhassak rá, úgyhogy regisztrált republikánus lettem, holott soha életemben nem voltam az. Ezt a tagságomat meg is tartottam, mert ismét indul, és rendesen fel is kavarja most az állóvizet. Hogy nyer-e? Szerintem nem. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, lesz egy második Obama-ciklus, mert a jelöltek nem jelentenek komoly konkurenciát Barack Obamának. Nem mintha az emberek hinnének Barack Obamában vagy rokonszenveznének azzal, amit művel, de ha végignéznek a jelölteken, azt fogják mondani: „Hát, ezeknél az arcoknál talán még ő is jobb!” Szóval ha a másik oldal nem állít komoly jelöltet, akkor jön a második Obama-ciklus – kivéve, ha Ron Paul robbant. Akkor viszont borul a papírforma...
 
A Foul Taste of Freedom vitán felül klasszikusa a műfajnak, de melyek a Te kedvenc Pro-Pain anyagaid?
Gary: A különböző albumokat különböző okok miatt kedvelem. Nosztalgiázni a Foul Taste of Freedomra szeretek. Mérföldkőnek az Act of Godot mondanám, mert produkciós szempontból új mércét jelentett a Pro-Pain számára. A szövegeket tekintve az Age of Tyranny a nyerő, változatosság tekintetében meg az Absolute Power. Úgyhogy minden egyes lemezhez különbözőképpen viszonyulok, és kedvencként nem igazán tudnám egyiket sem a többi fölé helyezni. 
 
 
A fotókért köszönet Csigának és Concertphotos.hu-nak 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr413436167

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum