Harmincnál idősebb magyar rock-rajongónak a zöld, bíbor és fekete színekről bizony nem Salvador Dali jut eszébe, hanem egy P. Box, illetve későbbi P. Mobil szám. Megkockáztatom, hogy nekem is ez volt az első rockzenei élményem, amikor a baljós című Tánczenei Koktél rádióműsorba egy-egy ügyes szerkesztő be tudott csempészni Korda és Kovács Kati közé mint könnyebben emészthető rock-dalt. Persze, én kisiskolásként még nem tudtam ilyesmit sem megemészteni, de azért a nagyobbakat majmolván magam is P. Mobil feliratokkal dekoráltam tolltartómat.
Na de vissza a jelenbe: a Zöld A Bíbor Band (ZBB) egyike a „számtalan” Mobil-leágazásnak, azonban mégis különleges. Pár éve Kékesi „Bajnok” László, az anyazenekar ex-basszere alapította, az Iron Maidnem Dickinsonjával, Kiss Zoltánnal, és Tunyogi Pétert (R.I.P.), Balázs Fecót sűrün kísérő Fischer László gitárossal. Hozzájuk csatlakozott billenytűsnek Nagy „Liszt” Zsolt, a két (viszonylag) új fiú pedig Krecsmarik Gábor dobos, illetve Tolmacsov György basszusgitáros...ugyanis Donászi Tibor illetve Kékesi „Bajnok” időközben kiszállt a hajóból.
A repertoár így is adja magát; azaz Mobil, és Tunyogi Rock Band összetételű, de a fiúk becsületére legyen írva, hogy nem a múltból akarnak megélni – ez a szombat este is tanúsította, hogy rengeteg saját dal született.
Ahol pedig mindezt tapasztaltuk, az a Crazy Mama elnevezésű, dark stílusú, jópofa szórakozóhely. Nem csupán a helynek van hangulata, a környéknek is: a szomszédságban található a hajdani „világhírű” dzsumbuj. Maga a Crazy Mama egy szebb napokat látott gyártelep utcafrontjára nyitogatja kapuit. A klub sokoldalúságára jellemző, hogy egy másik teremben játszott ping-pong meccs miatt késtem le a Fallen Angels zenekar programjának legelejét. Beérkeztemkor éppen az „elmaradhatatlan” HIM-feldolgozást nyüstölték a fiúk – az I keep falling in love valami rejtélyes oknál fogva minden „kis” zenekart turbósított előadásmódra ösztökél. Amúgy HIM ide vagy oda, kis társaságunkat Guns’n’Roses-feeling ragadta magával a műsor alatt. Köszönhető volt ez az ifjú énekes Axl Roseos mozgáskultúrájának, a térdkalácsig leengedett hangszereknek, és a Slashre (szó szerint is) hajazó gitárosnak. És így legyen ötösünk a lottón: egyszer csak elindult az éjjeli vonat (Night Train), majd pedig a Sweet Child következett. Amennyire egy hallgatás után meg lehet ítélni, a sajátok is ebben a stílusban fogantak. Egy angol nyelvű motoros-nóta, az On the Road, egy Mother’s Child című, és az utolsóként játszott, magyarul tálalt csajozós dal akadt fenn memóriámban.
A Progress Hard Rock első két száma (azt hiszem: Progress és Verseny címűek) alatt picit kétségbeestem, mert hogy feltörekvő „kicsikről” vagy jót, vagy semmit, de nekem ez a kezdet nem nagyon jött be. Énekesnőjüket is inkább nézném kortárs magyar színésznőnek, mint rock-előadónak. Harmadikként azonban érkezett egy jó kis húzós téma, címügyileg csak arra emlékszem, hogy a show szó benne szerepelt, és lassanként helyre állt lelki egyensúlyom. Tetsző és kevésbé tetsző dalok sorjáztak egymás után, kissé talán túl hosszasan. Mégis amondó vagyok: egy-két közéjük iktatott feldolgozás tüzesebbé tette volna a műsort, mint ahogy a hölgyike próbálta mozgásával és öltözékével azzá tenni.
Jócskán elmúlt tíz, mire a headliner színpadra ért. Mármint a ZBB. Az Öregesen címet viselő Tunyogi-számot adták elő cseppet sem öregesen, rögtön bevonván a refrénbe a közönséget, mely mostanra már úgy-ahogy betöltötte a teret. Soraiban megtalálható volt a mobilmániás (mármint az együttesben játszó) Zeffer András és a Prognózis-frontember Vörös István is.
Három saját nóta következett. Bár az elhangzó új dalok zömét először hallottam, mégsem tűntek olybá, hogy a programból kilógtak volna. A közönség is hasonló hangerővel zúgta azokat, mint mondjuk a Mobil-időkből való Az óra körbe járt, és társait. A kezdő blokkból egy szintén elsőként hallott Utolsó esély című szerzemény ragadott meg leginkább.
Az első részben nem feltétlenül ziccerre játszott a banda; elhangzottak például kevésbé ismert Korál-dalok, úgy mint Fekete Bárány vagy később az Anyám vigasztalj. Ezek Balázs Fecóék egy média által kevésbé értékelt arcát mutatták. A P. Mobiltól előkerült még az Embered voltam, és az óriási közönségkedvenc Miskolc.
Kábé ötven perc játékidő után negyed órás szünet következett. Előtte még egy leánykérés (!) is megtörtént a színpadon. Abban a miliőben mindez természetesnek hatott, nyilván egy Hammerfall koncerten furcsa lett volna. Itt viszont a közönség meglehetősen belterjesnek tűnt; néhány dalt személyre szólóan kaptak a jelenlévők.
Kiss Zoli előadása most még jobban tetszett, mint november végén az Ego Project koncerten, valahogy most jobban élt a fiú. A Boszorkányrepülés című TRB-szám alkalmából például kerített magának egy felmosófát, és azon ülve száguldozott fel s alá a színpadon. Játékaiba sokszor bevonta a színpad előtt állókat, gyakran megénekeltetett minket. A megidézhetetlen Tunyót is autentikusan idézte meg, de persze ő egy más karakter minden tekintetben. Mindenesetre a kortárs magyar énekesek közül még memóriám megerőltetése árán sem ugrik be Kiss úrnál jobb (sőt, még ugyanilyen sem).
A már többször megemlített Tunyogi Péter emlékére létrehozott, nyári gyömrői koncertről volt ismerős az Álarc. Másodszorra már beérett azon meglátásom, mely szerint fene nagy rock sláger lehet(ne) belőle – aki nem hiszi, járjon utána a youtubeon!
A Zöld a Bíbor Band műsorának végére tartogatta a leghatásosabb bombákat, volt tehát még Szabad vér, Ha újra kezdeném, a már említett Boszorkányrepülés, és a ráadás (nem tervezett) ráadása, az együttes névadó dala...50%-ban a közönség előadásával, amely előtt egyébként le a kalappal, hogy nem sokkal éjjel egy előttig így bírta.