RockStation

És végül győzött a Dal!: – Nightwish: Imaginaerum (lemezkritika)

2011. december 13. - viliricsi

Vannak siker-történetek, amelyeket nem értek. Ilyen például nemzetközi deszkák tekintetében a Nightwishé. Őket sem lehetne eredetiség vádjával bíróság elé citálni, mivel a szimfonikus metal alapjait már a nyolcvanas években elhelyezték bizonyos zenekarok, melyekre tudatosan építkezett a Therion, a Within Temptation, és a későn futottak mezőnyéhez csatlakozó, ezen írás tárgyát képező finn csapat. Utóbbiaknak viszont nem csak a füle jutott, sőt, mire már a stílusalapítóra a lőtéri kutya sem emlékezett, addig állítólagos rokonaink körül értelmezhetetlen őrület alakult ki. (Példának okáért az idén ősszel lezajlott Out of the dark fesztiválon az öt közül három résztvevő együttes lazán hozta a Nightwish-szintet.) Számomra e tébolyda kapuja akkor csapódott be nagy dirrel-durral, amikor kiderült, hogy az eggyel utánam következő nemzedék képviselőinek nagy része meg van róla győződve, hogy az Over the Hills and far away (szerintem minden idők legjobb hard rock dala) echte Nightwish-nóta...Gary Mooret én már akkor elkezdtem sajnálni...


Vannak elfordulások, melyeket nem értek...Lehetséges olyan, hogy egy még oly sikeres csapattól is (vagy pont azért) megválik egy-egy emblematikusabb arc. Mint ahogy a Helloweentól annak idején megvált Kiske, úgy a lapföldieket is elhagyta az ő Tarjajuk. Mindkét csapat olyannyira beérkezett státuszban volt már addigra, hogy bizonyára több ezren kívánták adni életüket, vérüket és hangjukat az ügyért. Igenis, lehetett volna „méltó” utódot találni. Aki meg van róla győződve, hogy például a Tarja-szintet csupán egyvalaki képviselheti, az hallgasson mondjuk Amberian Dawnt. Dicséret a bátorságért azoknak, akik utánozó művész helyett új EGYÉNISÉGET kívánnak csapatukba látni. Kár, hogy ilyenkor a közönség meg van győződve róla, hogy a „tökös” Weiki, vagy a Nightwish-szintis zeneíró Tuomas Holopainen a frontember (frontasszony) kiválása okán olyan sokkhatásban részesült, hogy maga mögött hagyja minden kreativitását, és ezután egy épkézláb dal sem pattan elő kiüresedett lelkéből.

Pedig pattant. Az Imaginaerum album több dala is erősebb, mint a beharangozó Storytime. Először is ott van az I wan’t my Tears back és a Rest Calm, de a Last Ride of the Day sem kér otthon kenyeret. Kincset ér a két ballada, a Turn loose the Mermaids és a The Crow.... Szép gesztus a finn nyelvű intro-szerepet is betöltő nóta Marco Hietela basszusgitáros tolmácsolásában. A „death metalos” refrénű Ghost River, és a jazzes beütésű Slow, Love, Slow is jó elgondolások, még ha maga a kivitelezés nem is a legjobb.

Anette Olzon elképzelhetőleg csalódást okoz a Tarjára éhes rajongóknak, ugyanis ő nem opera-énekesnő, hanem ha kell, kislány, ha az kell, akkor „főgonosz”, vagy érzelmes NŐ, amúgy Sharon den Adel-módra (Whitin Temptation).

Erre a viszonylagos sokoldalúságra szükség is van, mivel vesézésünk tárgya (már megint egy) koncept-album. Egy fantázia-világba kalauzol bennünket, pedig szólhatna ez is, mint társainak 99%-a a bombabiztos „jó és gonosz harcáról”. Legalábbis én úgy éreztem hallgatás közben, mintha végig két ellentétes erő harcolna egymással. Ahol mindez leginkább megtestesül, az a Turn loose the Mermaids ballada, melyet mintha valaki agyon akarna csapni a ráerőltetett western-feelinggel, melyet pánsíp és fúvósok vannak hivatva létrehozni. De nem sikerül a terve ennek a valakinek.

Számomra az egyértelmű mélypont a Scaretele és az Arabesque kettőse. Az előbbi egy soha véget nem érni akaró, dramatizált izé, melynek megkedvelésére még többszöri meghallgatás tekintetében sem látok esélyt. Ikertestvérének, a Song of myselfnek, mely az album utolsó előtti dalaként tanyázik, inkább adnék még egy sanszot. Az Arabesque egy instrumentális szerzemény a valahol a jammelés és a tudatosság határán, természetesen arab köntösbe öltöztetve. Még az a szerencse, hogy az anyag ügyes szerkesztésének köszönhetően apátiánknak akad lehetősége feloldódni egy-egy ezek után felbukkanó, jobban sikerült dalban.

Az album összességében erős, de legkevésbé sem sallangmentes. A gyerekkórus vagy a fúvósok jelenléte egy-egy dalban még érdekes, izgalmas dolog, de állandósult „ha kell, ha nem” megjelenésük idegesítő tud ám lenni.

Sajnos Emppu Vuorinen gitáros ezzel szemben csupán „szegény rokonként” vállal szerepet hangszerével együtt a lemezen. Ha véletlenül teret kap, akkor is diszkréten alulkeverik, ezáltal (még) populáris(abb) irányba terelvén a hangzást. Sebaj, majd áprilisban Pesten...

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr483454145

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

slawter · http://greatbox.web4.hu/ 2011.12.20. 21:35:31

Egyetértek az írással. Nekem Tim Burtonös érzésem volt néhol. Már vágytam valami újraa bandától és most megadták. Semmi extra, szimplán jó munka, de ez bőven elég ahhoz, hogy sokszor meghallgassam.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum