Elementáris, faék egyszerűségű rockzene: Karma To Burn, Fiktív, Eejit Midget @ Kék Yuk, 2011.12.10.

2011. december 13. - SAABI

 

Tudtam, tudtuk, hogy remek buli lesz az amerikai Karma To Burn koncertje, de azért, amikor szombat este hétkor három nagyon szerencsétlenül nézegető némettel ácsorogtunk a bezárt Kék Yuk előtt, egy picit megingott a hitem. Szerencsére leengedtek addig a Vörös Yukba, ahol voltak olyan kedvesek és adtak egy viceházmestert (miután elmagyaráztam, mi az). Remekül telt az idő, kopasz arcok lézengtek, mindenki köszönt nekem, gondoltam, ekkora celeb vagyok, később kiderült, hogy „zártkörű rendezvény” zajlik. Amikor az első zártkörű zenekar elkezdett behangolni, a mellettem álldogáló két méteres skin arcnak pedig megcsörrent a telefonja, és a csengőhangja a Tavaszi szél vizet áraszt volt, jobbnak láttam mégiscsak menekülőre fogni.

 

Rutinos pofátlansággal egyből a Kék Yuk backstagebe vetettem magam, ahol William Mecum, Rich Mullins és Rob Oswald, azaz a Karma To Burn tagsága éppen jóétvággyal falatozta a Fanni büféből hozott hambikat. Megtudtam, hogy másfél hónapos ez a turné, hosszabbra nem szeretnek már menni, tudják, hogy mindenki egy új Wild Wonderful Purgatory-t vagy Almost Heathen-t várt, és csalódtak az új albumban, de ők ezt pont leszarják, és úgy zuzámmen köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat. Kedélyes csevegésünket az első zenekar műsora szakította félbe.


 

Az Eejit Midget az Isten Háta Mögöttes Isti alakulata, amely egy igen impozáns hölgyel, Máté Évivel (Cherry Bomb) egészült ki. A hölgy egyébként úgy riffel és headbangel, hogy sok férfi elszégyellheti magát, nekem egyből Sean Yseult ugrott be (bár ő basszeros volt, mindegy). A többi zenész is rendben volt, feszesen tolták a grunge-os rockot, csak valahogy összességében nem volt benne húzás. Nem tudom, mi lehetett a gond, hiszen jól összerakott dalokat adtak elő, precízek voltak, mégsem döngölt le a dolog. A dühös részek nem voltak elég agresszívek, a rákendrollosak valahogy nem húztak, lapos volt az egész.



Nem úgy a Fiktív. Ők stílusban is közelebb álltak az est főzenekarához. A beállásként játszott Kyuss dal tökéletes fogódzó, a banda konkrétan egy az egyben úgy szólt, mint a Welcome To Sky Valley, ami egyébként számomra örvendetes dolog volt. Ez az egész lebegős, repetitív, de nem unalmas zene titka az érzés, és a Fiktív tökéletesen nyújtotta azt. Miután a Kék Yukban is megtanulták, mi az a viceházmester, csak összejött annyi ember, hogy megteljen a terem. A Fiktív műsorát mellettem végigbólogató Will Mecum még kért tőlem egy cigarettát, majd komótosan felballagott a színpadra és elkezdtek varázsolni.



A K2B intézmény, legenda és nem hiába az. Már eleve a számcímeik – az instrumentális zenekarok javarésze itt bukik el, mert a zenészekből előtör az addig okosan elfojtott kisgimnazista költőjelölt és/vagy részeg vizionárius és hosszú valamint elképesztően kretén dalcímeket adnak. A K2B ehelyett annyit tesz, hogy megszámozza a dalokat, készítési sorrendben (a világ legzseniálisabb szetlisztje ezért az övék). Az idén nálunk duplázó brigád már az augusztusi hajós bulin is nagyot akasztott, de ez a mostani, talán annak köszönhetően, hogy most látni is lehetett őket, mert volt színpad, még jobban sikerült.

Az új lemez dalait nem annyira erőltették, ami nem is baj, hiszen feltehetően mindenki a klasszikusokat várta, amelyekből kaptunk is: a Wild Wonderful Purgatory dalai képezték a koncert gerincét. Volt is megmozdulás rendesen, az első sorokban valami pogószerű lökdösődés is alakult, de inkább csak folyamatos léggitárverseny és hőbörgés. A színpadon pedig Rich Mullins hatalmas terpeszben, fülig érő vigyorral zúzta végig a koncertet, Will a szokásos elégedett bólogatások közepette riffelt, Rob Oswald pedig mindig úgy néz ki, mintha unatkozna, ő unottan született, de felteszem, ez csak a látszat, hiszen rettenetes kemény alapokat pakolt végig.

Visszatapsoltuk őket, vissza is jöttek és még vagy negyed órát zúztak. Mindenki elégedetten távozhatott, hiszen azt kaptuk, amire jöttünk: elementáris, faék egyszerűségű és mégis nagyon kimunkált, míves, paraszt, tökös rockzenét. Körülbelül minden hétvégén el tudnám hallgatni őket.

A világ legzseniálisabb setlistje:


 

Szöveg: Srég, fotók: Réti Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr153456988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum