Valahol a 90-es évek közepén járunk. Nagyban tombol a grunge hullám, viszont a Pantera gőzerővel ostromolja az arénákat. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy egészen biztos vagyok benne, hogy Randy Blythe és díszes társasága biztosan részt vett egynéhány Pantera bulin.

Randy Phil Anselmo orgánumát (leszámítva a dallamos éneket) Willie és Mark pedig Dimebag észveszejtő szólóit örökítették át napjaink egyik legsikeresebb groove metál bandájába a Lamb Of God-ba. A srácok idén már a 7. lemezükkel jelentkeznek, de a lelkesedés töretlen. Sok helyen sokan temették már a NWOAHM-t de, a LOG bizonyította hogy lehet még jó lemezt letenni ebben a témakörben.

A lemez egy bizonyos Straight From The Sun című tétellel indít, amiről a mai napig nem tudtam eldönteni hogy egy teljes értékű dalként funkciónál vagy csupán egy szimpla intro. Részemről inkább a második hisz mire kibontakozhatna már vége is. Nem szeretném dalról dalra elemezni a lemezt de a fontosabb momentumokat mindenképp megemlíteném egy-egy dal kapcsán. A lemez megjelenés előtt 1 dalt kaptunk, azt a bizonyos Ghost Walking címűt, amiben minden benne van, ami a zenekar eddigi munkásságát jellemezte. Kemény groove-ok húzós témák, tipikus Randy üvöltések. A srácok olyanokat nyilatkoztak, hogy próbálták kiszélesíteni a határaikat ami sikerült is meg nem is. Ugyanis ugyanazt a zenét kapjuk amit anno 3 éve a Wrath című lemezükön, megspékelve egykét érdekes elemmel.

A The Undertow a tökéletes példa arra, hogyan is kell 2012-ben ezt a fajta zenét jól játszani. Majdnem 5 perces a dal, mégsem fogom a fejem a felénél, hogy mikor lesz már vége, ugyanis ez az intenzív riffelés, amit Dime tanítványaitól hallhattunk lehengerel bárkit. A közepén kapunk egy csúnya szóval élve „breakdownt”, de nem is annyira breakdown ez lehet az én metalcore-hoz szokott fülem mondatja ezt velem, amit végül egy kellemes szóló old fel majd megkapjuk a kegyelem döfést. Barbarosa címszó alatt érkezik egy rövid kis átvezető, ami mindössze másfél perc pihenőt enged és itt jelenik meg az egyik érdekesség ugyanis akusztikusan indít ami eddig egyáltalán nem volt jellemző a srácokra. Majd jön az Invictus ami, azonnal visszaránt minket a valóságba és tudatja velünk, hogy ez itt még mindig a LOG új lemeze és nem valami instrumentális lazulós dolog.

Egy kellemes basszustéma után egy újabb szólóba ütközünk ami szintén nagyon virgonc és jól is áll nekik. 1,2,3 és indul is a Cheated, ami nagyon punkos! Mégis hogy? Jól. LOG módjára persze csak a kezdés utána a szokásos mederben folyik tovább az aprítás. A következő ínyencséget a Insurrection képében kapjuk meg, ugyanis ha csak pár másodpercre is, de az énekes kollega előveszi a DALLAMOS hangját???! Igen és nagyon jól áll neki ez a hangszín is habár meghazudtolnák saját magukat, hogyha ezentúl ilyen dallamos ének lenne a refrénekben, ez csak arra volt jó hogy megmutassák, ők ilyet is tudnak.

A cikk elején igyekeztem leírni hogy nem szeretnék egy számonkénti elemzésbe belefutni mégis sikerült, úgyhogy elnézést is kérek ezért. Lassan a lemez végéhez közeledve viszont még muszáj kiemelnem a King Me-t, amikről olyan dolgok láttak napvilágot annak idején, hogy black metál lesz nagyzenekarral, de valójában mégse az a tradicionális szimfonikus black. Valóban nem egy black metál tétel inkább egy szimpla dal, amit nagyzenekar színesít attól függetlenül egy nagyon jó záró tétel és jó húzás volt ez a kis színesítés is.

Összességében úgy gondolom hogy egy nagyon tisztességes lemezt hoztak össze a srácok. Nekem jobban tetszik mint az előző Wrath névre keresztelt korongjuk. Ott néha már nagyon azt vártam, hogy mikor lesz már vége, ennél a kiadványnál ennek az érzésnek nyoma sem volt, holott ez hosszabb durván 10 perccel.

Balogh Krisztián lemezkritikáját olvashattátok, aki mától a RockStation munkatársa. Üdvözöljük őt a csapatban!