RockStation

Minél tisztább, annál zeneibb: Earth - Angels of Darkness, Demons of Light II (2012)

2012. február 13. - scorn

Az Earth, azaz Dylan Carlson egy zenei ikon. Számomra legalábbis mindenképpen. Tekintve, hogy ő maga a drone metal stílus megalkotója, ez nem is csoda. Mind a régi definitív drone dolgaik, mind az új country-s rock-os albumaik nagyon magukkal ragadóak és egyediek. A most megjelent Angels of Darkness, Demons of Light II - a tavaly megjelent egyes számú folytatása - is méltó példánya a munkásságuknak. De lássuk kicsit bővebben, milyen is az Earth zenéje meg úgy általában, honnan is érkeztek.

Aki nem ismeri a drone metal-t (vagy más néven, drone doom-ot), nos inkább hallgassa meg milyen, mert leírni elég nehéz. A sokak által szemétnek titulált műfajt sok értetlenség követ, a legtöbben nem értik, hogy miért is jó tíz, húsz, netán harminc perc hosszú nótákon keresztül kitartott, búgó, torzított gitárhangokat hallgatni, minimalista előadásban, dobok és minden sallang nélkül. Tény, hogy ez nem egy táncparkettre való zene, elég megnézni egy drone koncertet. A közönség csak áll és bambán (?) bámulja a színpadot. Persze ez csak a felszín. Olyan indokokkal fikázni a műfajt, hogy ez csak zaj és búgás, körülbelül annyira hiteles kritika, mint amikor egy Republic rajongó a Sepulturát értelmetlen, egysíkú gitártépésnek és ordibálásnak minősíti. A műfajra nagyon jellemző a mondás, hogy ami az egyik embernek szemét, az a másiknak kincs. Nem nagyon van középút, vagy nem tetszik vagy nem bírsz betelni vele. Az biztos, hogy a klasszikus drone metal, bármennyire is van a nevében a metal, pont nem a metálosok zenéje. Inkább az ambient, experimental, minimalistic és hasonló stílusok rajongóinak jön be. Pedig metal ez a javából, talán a legsúlyosabb alfaj. Ráadásul mivel egy legalább 20 éves műfajról van szó, kezdik kinőni magukat a bandák. A Sunn O))) már nem győzi a sok sötét különlegességet pakolni az albumaira, a Boris összemosta a stílust a stoner metal-al (meg minden mással), az Earth pedig nem egy stílus váltáson ment át. Szinte mindenkinél megjelennek az apróságok eldugva a zenében, a súlyos gitártémák alatt ott van a rengeteg rejtett kincs. Szóval aki szereti a különleges zenéket, tegyen próbát a stílussal, mert ha egyszer elkapja, akkor soha többé nem engedi, és drog szinten szüksége lesz az agyat szétradírozó mély búgásokra és visító feedback-ekre. Nem is beszélve arról, hogy bármilyen mucsaröcsögei zenekar koncertjén találni fog szépséget, még pedig a számok közötti gerjedésekben, amik innentől mindig zeneként fognak csengeni.
A sludge banda Melvins hatására az Earth 1991-ben adta ki az első anyagát, ami az első színtiszta drone metal. Cseresznye a tejszínhab tetején, hogy a lemezen hallható igen kevés vokál előadőja nem más, mint a kultikus Kurt Cobain (igen, az a Kurt Cobain). Dylan Carlson és Kurt nagyon jó barátok voltak, olyannyira, hogy Dylan vezette be a Nirvana frontemberét a kemény drogokba, sőt, ő vásárolta meg annak idején azt a bizonyos fegyvert, ami utána az öngyilkosság eszköze lett. Talán elsőre nem nagyon látni kapcsolatot a két zenekar zenéje között, de azért apróságokban feltűnnek a hatások (elég csak a Nirvana Stay Away-ének végén levő drone-olást hallgatni). Dylan körül jöttek mentek a zenekari tagok, kiadott még két drone metal lemezt (Earth 2: Special Low-Frequency Version, Phase 3: Thrones and Dominions), aztán egy gyakorlatilag stoner rock album után (Pentastar: In the Style of Demons) eltűnt a drogok, betegségek és a börtönök mélyén. Kilenc évet kellett várni a visszatérésre, és a 2005-ben megjelent Hex egyértelműen jelezte, nem csak Dylan, de maga az Earth zenéje is végérvényesen megváltozott. A Hex egy country és western ízű, torzított gitárt nyomokban SEM tartalmazó borongós rock lemez lett, amit bárki emberfia nyugodt szívvel meghallgathat, mivel tényleg sima instrumentális rock zene. A drone metal alapítója innentől nem drone metal-t játszik! Itt már voltak dobok, kivehető, konkrét gitártémák, de azért a hagyaték az adott volt: ha nem is régi albumokra emlékeztető végletekig lelassított volt a zene, azért lassúnak lassú volt. Hogy a rajongóknak segítsen megtalálni a köteléket a régi és az új Earth között, 2007-ben kiadta a Hibernaculum-ot, amin régi nóták az új stílusban voltak előadva. Igazán érdekes, hogy mennyire más és mégis mennyire hasonló egy-egy nóta a teljesen más hangszerelés ellenére. Azóta töretlenül folytatják laza country/western ízű lassú melódiákkal átszőtt dalok kiadását, aminek újabb példánya az Angels of Darkness, Demons of Light II.
Megmondom őszintén, nekem az első rész a többi Earth anyaghoz viszonyítva nem annyira tetszett. A Dylan mellett jelenleg három hölgyből álló zenekarba belépett a Nirvana egykori élő csellistája, ami ugyan új ízt adott a zenének, valahogy engem mégsem kapott el. A második résszel már nem ez a helyzet, ez kimondottan tetszik. Pedig a két album egy időben lett írva és felvéve, csupán a kiadás dátuma különbözik. A kezdő, rövidke Sigil of Brass egyetlen baromi egyszerű, de nagyon szép, lassú témából áll, amit néhány helyen a cselló is kísér, kiváló felvezető. A His Teeth Old Brightly Shine már egy hagyományos Earth darab, ami abban az értelemben is klasszikus drone (ha nem is metal), hogy rengeteg hallgatás kell hozzá, hogy minden nüansznyi vackot kihalljon és magába fogadjon az ember. Sokadjára feltűnnek az apró disszonáns felhangok, a helyenként felhangzó perkák. Az A Multiplicity of Doors egy nagyon jó nóta lenne, de engem sokadik hallgatásra is nagyon zavar a cselló. Én szeretem a disszonáns témákat, de ez itt nagyon nem illik ide szerintem. Néha kifejezetten jókat játszik pedig a csellista lány, de aztán valami olyan szar módon vezeti le, hogy tönkreteszi az egészet. Hallgatható darab így is, de itt a kevesebb több lenne. Innentől jön a jó világ, a The Corascene Dog hatalmas nóta, igazi Dylan mestermű, ami a pár témájával többet mond, mint más zenészek egész albumai. Nagyon jól van rétegezve, ahogy a témák ismétlődnek és egymásra pakolódnak, valami fenséges. A záró The Rakehell pedig igazi meglepetés. Az Earth mindig is inkább a borongósabb témákat tűzte zászlajára, ez viszont egy igazi felemelő, laza, kellemes darab. Én nem bánnám ha a problémáiból kiláballó Dylan több ilyet írna.
Összegezve, az album tökéletes párja az első résznek, és folytatja a 2005-ben megkezdett utat, apróságokat változtatva az eredeti recepten, csak csiszolgatva az eredeti stílust. Mint minden drone albumra, erre is az vonatkozik, hogy PLAY IT FUCKING LOUD!. Az újkori Earth-re pedig pláne. Komolyan mondom, én még ilyen tiszta zenét nem hallottam. Tudjátok van az a pont amikor tekered fel a hangerőt és egy ponton túl egyre nagyobb a kása, zörög és torzul minden. Na itt (persze csak ha nem youtube-on hallgatod) nincs ilyen! Annyira vegytiszta a dolog, hogy csumára tekerve is tökéletes. Az új albumokhoz talán nem vág ide, de azért végezetül leírnám a mester egyik mondását. Amikor kérdezték, mennyire tekinti zenének a régi Earth albumokat, valami ilyesmi volt a válasza: “Nézd, szerintem minél bonyolultabb valami, annál inkább a zaj kategóriába esik. Amikor túl sok hangszer szól egyszerre, nekem az már zaj. Minél gyorsabb a zene, annál követhetetlenebb, zajosabb. A régi Earth-ben egy szál gitár és egy basszus szólt, lassú kitartott témákkal. Egyszerű volt. Minél egyszerűbb és tisztább valami, annál zeneibb, és minél komplexebb, számomra annál inkább csak zaj.” 4,5/5

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr964097521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hedath 2012.02.15. 17:32:10

szuper írás, köszönet érte.
nekem is jobban tetszik a régi Earth, de erre is kiváncsi vagyok, be kéne szerezni.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum