Az ukrán Semargl már az előző albumán is tisztességes elkurvulás jeleit mutatta, az újnak pedig elég ránézni a borítójára és máris világos, itt nincs trvekvlt-ság. Itt pózerség van, hatásvadászat, túljátszott polgárpukkasztás, de a legminőségibb formátumban. Egyedinek mindenképpen egyedi amit csinálnak. Lássuk mennyire sikerült túljátszani magukat az előző óta.
Bár anno black metal-ként indult a banda, ha a 2010-es Ordo Bellictum Satanas be kéne kategorizálni, akkor talán a groove metal illene rá a legjobban. Rongyosra hallgattam az amúgy nem túl ismert albumot, főleg mert annyira király riffek voltak rajta. Ha tartjuk magunkat az agyonhasznált “a black metal nem egy zenei stílus, hanem egy érzés” közhelyhez, akkor ez az album már bizony fényévekre volt az eredeti stílustól. Viszont éppen a pankosan beleszarós hozzáállás tette az albumot olyanná, ami miatt bármikor meg lehetett hallgatni. Headbangelésre ösztönző, fogós témák, mocskos szövegek, tahó paraszt hozzáállás, más nem is kell, hogy nálam valami benn ragadjon a vókmenben.
Világos volt már akkor, hogy a zenekar nem fog itt megállni, mert a trú blekkerek gyűlölködése ellenére igenis sok embernek bejött az új stílus. Pláne hogy ilyen zenét senki más nem játszott és nem is játszik azóta se. Talán az újkori Carpathian Forest-re hasonlított leginkább, de ha Forest-éknél 50%-50% arányban van a gonoszság-tahóság arány, akkor Semargl-éknál inkább 10%-90%. Lényeg a lényeg, a Ordo Bellictum Satanas egy kellemes metal anyag volt, zúzós döngölős gitárokkal, sok finom extrával (nem szokványos női vokálok, Satyricon jellegű szintik, egy kevés elektró).
Az időközben megjelent Tak Kurwa kislemez és klip alapján látszódott, hogy az új vonal még szexistább, még populárisabb. Az Alien Vampires-re emlékeztető klipp után bennem az a kép csapódott le, hogy az új Semargl levesbe bekerül a híresen tuskóság elektró banda hangulata is (apácák, csöcsök), ami részben igaz is lett. Az új számcímek (Suck my Dick, I Hate You) is ezt erősítették. Azért csak részben lett igaz, mert már az első nóta, az I Hunger úgy kezdődik, mint valami huszadrangú gót metál szarság. Itt (az AV-vel ellentétben) nem a brutalitás a lényeg, maradt a light-os hozzáállás, csak a hatásvadászat-o-méter-en tekertek egy "kicsit" fentebb. A zene a legkevésbé sem a dark electro és a black metal keveréke, sokkal inkább olyan, mint egy szinti-pop banda, akik kaptak egy gitárt meg egy rekedt énekest. Sőt, kimerem mondani, hogy ha az előző album alapja a groove-os metál volt, akkor itt egyértelműen szinti-pop. Na nem az a fajta, ami a rádióban megy (bár sajnos a rádiók manapság tényleg annyira szarok, hogy még a szintipop SE fér bele a programjukba). Düb-düb-düb jellegű, de általában élő dobok, csilingelő szintitémák, egy réteg gitár meg egy réteg ordibálás.
Bármennyire is fostosnak tűnt elsőre a dolog, ahogy túltettem magam az elbasztott elvárásaimon rájöttem, hogy igazából tökéletesen működik a dolog. Persze ehhez kell az, hogy az ember valamilyen szinten szimpatizáljon a prüntyögős szinti témákkal és a szépségesnek szánt női énekkel, de amilyen szinten itt megy, az szerintem még befogadható. Mire az ember elér a harmadik nótáig, a Drag me to Hell-ig, már rendesen élvezhetővé válik a dolog, sőt, rendesen különleges, ahogy a popos női vokálra ráfröcsög az énekes úr, Rutarp. Vannak nóták amik az előző album hangvételében íródtak (pl. a Suck my Dick), van szánalmasan gyenge nagyzenekari próbálkozás (Labyrinth), és van ami az új hangvétel ellenére is egész sötét és zúzós (Anti I Am).
Három kimondottan gyenge nótát leszámítva a maradék tíz bizony kurva jó. Van azért még itt reszelni bőven, pl. a női ének lehetne sokkal-sokkal jobb is a szimplán csak hallgatható helyett, de ezek is inkább apróságok. Szerintem lesz még nekik ennél nagyobb dobásuk, de ez már most is több mint kellemes. Hiszen a csajosabb hangvétel ellenére a legfőbb erényük megmaradt: a nem konvencionális hangvétel ellen is baromi fogósak! Lehet hogy csak 4/5, de én sokat fogom hallgatni!
