Kábé kijelenthetjük, hogy az MTV (néhai zenecsatornára illik gondolni) Unplugged című műsora lehet a ludas! A kilencvenes évek trend metszettének előkelő pozíciójában ugye ott vala a grunge, ami amellett, hogy fílinges, és egy egész generációt késztetett a meg nem értettség, és a fél depresszív hozzáállás elsajátítására, és gyakorlására. Valaki aztán rájött, hogy ezek a dallamok igencsak működőképesek akkor is, ha nem villanygitárról szólnak a témák a több száz wattos hangfalak ölelésében, hanem ha csak úgy simán akusztikusan van tálalva a muzsika.

 

A grungenál ez bejött. De az elég meglepő, hogy az Ektomorf is megpróbálkozott vele. Ha egy sörözés közben felmerülne egy zenei alapműveltséggel rendelkező társaságnál, hogy mi lenne a legfurább unplugged anyag, én biztosan megmosolygom az Ektomorf felemlítését. Még úgy is, hogy már egy jó ideje kikerült a látókörömből a német országban munkálkodó banda zenéje. Elvégre nehezen hihető, hogy a mélyre hangolt, vaskos Sepu/Soulfly vonalból egykönnyen úgy váltanak stílust, hogy az akusztikusan is élvezhető legyen.

 

Mert éppen az ad az Ektomorfnak arcélt, hogy a mamut fenyő vastagságú gitártémák, és Farkas Zotya érzelem dús üvöltözései hatalmas dinamikát adnak a zenéjüknek, és baromi intenzíven dörrennek meg. Az akusztikus előadás viszont épp ezeket, a főleg koncerten ható, erőket teszi háttérbe. Vagyis inkább tenné jelen esetünkben. Mert azért 100%-ban nem jelenteném ki a The Acousticról hogy egy fullosan akusztikus album, legalább is nem a megszokott formában.

 

A The Acoustic egyébként remekül szemezget az Ektomorf teljes életművéből, és pluszban még kapunk két feldolgozást. Mondjuk ez a kettő nóta éppenséggel nekem eléggé elüt az egész album hangulatától. Leginkább Johnny Cash Folsom Prison Bluesa, ami erőtlenebb lett, a Lynyrd Skynyrd Simple Manjével pedig a legnagyobb gondom, hogy eléggé a lerágott csont kategóriába sorolom - bár lehet, hogy a Deftones interpretációja az ami ezt mondatja velem-.

Az album húzó dalai számomra a kicsit a Rise Againts akusztikus dolgait is itt-ott felidéző tételek, mint például a To Smoulder, az Again, az I’m In Hate, a Through Your Eyes, vagy a rendkívül fülbemászóra sikeredett Be Free. Ami miatt tényleg kiérdemli a dicséretet a The Acoustic, az leginkább a lemez változatosságának köszönhető, és annak, hogy az átírások nem egy adott sémára lettek ráhúzva. A Redemptionnek,a Stigmatizenak, és az I Know Themnek például megmaradt a klasszikusan mogorvább Ektomorf mivoltja  -a súlyozás, a dinamika ugyanúgy bennük van a torzítás hiányának ellenére is-, míg például a Who Can I Trust egy kőkeményen mantrázós tétel lett, de ott van például az egy szál gitáros Fate, ami akár egy könnyed reklámzenének is elférne. Farkas Zotya énekhangja is igen korrekt, és ami talán egy ilyen anyagnál elengedhetetlen: érzelem dús. Habár a magyaros akcentus így az akusztikus előadás miatt jobban felszínre jön, mint egy „torzítós-ordibálüs” lemezen, de ez sem olyan zavaró. 

 

Egyszóval egy rendesen egybe rakott lemez lett a The Acoustic. Meglepően változatos album, és azért is külön pont jár az Ektomorfnak, hogy egy olyan hangzást kölcsönöztek a korongnak, ami minden számnál kiemeli az adott dal erényeit. Mégis a változatosság ellenére a The Acoustic egy nagyon egységes lemez lett. Mondjuk nem hiszem, hogy kirobbanthatatlan lesz a lejátszási listámról, de kellemes meglepetést okozott nekem, és a legtöbb dal tényleg profi módon lett átszerkesztve, tele van potenciával. Érdekes anyag a The Acoustic, de mindenképp megér egy próbát!