Van olyan, hogy keresztény metal-core (post-hardcore, screamo, ahogy tetszik), és ennek a műfajnak még éllovasai is vannak. Nyilván elsőre összeegyeztethetetlennek tűnik, de létezik, élnek és virulnak, sőt, péntek este a Skalar jóvoltából Budapestre látogattak, ahol mi is jelen voltunk. Káosz, dara, életem egyik legérdekesebb koncertélménye: Norma Jean és The Chariot koncertbeszámoló a folytatásban.

A rend kedvéért emlékezzünk meg a másik két zenekarról is. A francia Admiral Arm's és a kanadai/amerikai Dead And Divine nagyjából ugyanazt próbálták prezentálni, mint a két húzónév, mérsékeltebb sikerrel. Az előbbiek meglehetősen lendületes koncertet adtak, de a nézőtéren ekkor még igen szellősen álldogálltak Budapest fiataljai. Így leginkább saját magukat szórakoztatták, vízzel köpködték egymást, az énekes le-fel járkált a színpadról a nézőtérre, és ment a dara végig.

A Dead And Divine-nál hasonló volt a helyzet, annyi különbséggel, hogy ők emellé még egy unalmas koncertet is adtak. Az énekes pedig az este egyik legantipatikusabb emberévé vált a szememben azzal, hogy beállásnál a dobok előtt állva, kettő szót belemormogva a mikrofonba közölte, hogy rendben van a monitor, hallja magát. Majd, ki hinné, az első számot végighisztizte, hogy nem hall semmit, rakjanak még rá. Nagyjából így telt a 30 perc, amit a színpadon töltöttek.

Nyilván ezt a darát nem lehet sokáig bírni, fizikailag sem, úgyhogy háromnegyed óránál egyik zenekar sem játszott többet. A felállás mindegyiknél ugyanaz volt, basszus-dob-két gitáros-énekes, mintha csak kötelező lenne ebben a műfajban.

A Chariot előadásánál nagyobb, intézményesített káoszt már rég láttam. Pedig a beállásnál még viszonylag normális embereknek tűntek (leszámítva a basszusgitárost, aki rövidgatyában és eszkimókabátban mászkált), de a koncert kezdetekor valami elborult az elmékben. Ha már a basszusgitárost említettem, elmondanám, nagyjából mit csinált fél óra alatt. A második számnál ledobta a hangszerét, elkezdett énekelni, közben az énekes vette át a mélytartományt, mégiscsak szóljon valami. Aztán visszavette, de lement a nézőtérre, ahol a basszerral pogózott.

Ezek után kis időt újra a színpadon töltött, majd egyszercsak eltűnt. Visszatért, de már alig állt a lábán. Gondoljuk azt, hogy csak a fáradtságtól, illetve átélte a zenét, de nem fogyasztott semmi meg nem engedettet odalenn. Az énekes az utolsó számban kipakolta elemenként a dobfelszerelést, amíg a többiek zenéltek (a dobos is). A közönségre pedig szavaim sincsenek. Másodpercenként volt fenn valaki a színpadon, felváltva kapták ki Josh Scogin énekes kezéből a mikrofont, az egyik fiatalember a dobok elé térdelt, majd később a cineket is ütögette dobverővel. És ez csak a színpad. Odalenn az első sorokban a folyamatos, nem is pogó, sokkal inkább verekedés.

Ja igen, a banda egyébként zenélt is, nem is rosszul, de ez valahogy másodlagossá vált. Nyilván, ennél nehezebb nagyobb showt csinálni, úgyhogy a Norma Jean inkább a dolgok zenei részével volt elfoglalva. Nagyon rendben volt a hangzás, leszakította az arcunkat, ahogy azt illik. Pörögtek-forogtak, köpködtek ők is rendesen, de mindez csak valami gyerekmatinénak tűnt a Chariot után. A zene viszont messze a náluk a legjobb, az est fellépői közül, a közönség is kellőképpen be volt már indulva, így az ő koncertjük alatt is ment az arconpörgés. A legutóbbi album első számával nyitottak, majd ezt a lendületet nyomták végig. Egész este oda-vissza éltették egymást a zenekarok, a Dead and Divine-on feltűnt a Chariot gitáros, a Norma Jean alatt énekelt a Dead and Divine-os arc, de feljött Josh Scogin is a régi zenésztársak közé (Memphis Will Be Laid To Waste alatt), és persze megjelent a Chariot-basszer is.

Nem voltak ugyan különösebb elvárásaim az estét illetően, de összességében nagyon rendben volt ez. Nem egy átlagos péntek este volt, az biztos. Ha valaki egy kicsit is nyitott a metalcore-féle üvöltözésre, és most nem volt, legközelebb nézzen el rájuk, érdemes. A zenekarok is elégedettek voltak, őszintének tűntek, amikor azt mondták, jönnek még. Majd meglátjuk. Ha igen, én ott leszek.

Fotók: Réti Zsolt