Olvassa ugyan az emberfia a Skalar facebook oldalán, de valahogy mégis nehezen hiszi: hétfő este teltház a Pecsában? Odaérve aztán tapasztalja, hogy nem egyszerű reklámfogásról van szó, valóban megtöltötték Budapest fiataljai a Városligetet. Ott voltunk a Rise Against koncerten, erről olvashattok a továbbiakban.
Dolgozó (és szétszórt) ember lévén a Touché Amoré-t majdhogynem teljes egészében lekéstem. Pedig a világhálón kutakodva egy igen ígéretes zenekarra akadtam személyükben, és ezt a megtekintett pár szám alatt is bizonyították. Sokadmagammal gondoltam ezt, a szokásos "előzenakarok alatt kinn alapozunk a ligetben" mentalitást maguk mögött hagyták a fiatalok, és egy erős háromnegyed ház tombolt az amerikaiak alatt.
Az Architechts kifejezetten headline bandaként viselkedett, remekül feltüzelték a közönséget. Stílusra inkább a legutóbbi post-hardcore-screamo buliba fértek volna el, bizonyítja ezt az is, hogy hozták a kötelező két gitár+basszus+dob+ének felállást. Nem kapott sok időt egyik vendégelőadó sem, de maximálisan kihasználták a lehetőségeiket, senki sem lehetett elégedetlen velük.
10 körül csapott a húrokba a Rise Against. Rövid időn belül harmadszor jártak már nálunk, folyamatosan lépkedve a szamárlétrán: először egy Düreres buli, aztán a Sziget, és végül (de nem utolsósorban?) egy önálló Pecsás est. Mindenesetre a magyar közönség nem mutatja jelét, hogy megunta volna a Tim McIlrath által vezetett bandát. Teljes transz és sikítás közepette kezdték el a Survivor Guiltet. Nem meglepő módon, nyilván az új album dominált a koncerten: Help Is On The Way, Make It Stop, Disparity Design, Midnight Hands - amiket eljátszottak a legutóbbi hanganyagról. Én ugyan nem voltam elájulva tőle tavaly, de a koncerten működött. A nézőtér dugig volt, odabenn ment a dara rendesen, de a szélén állva is énekelték a dalokat, kiváló hangulat volt.
Direkt nem olvastam előre setlistet a turnéról, akartam, hogy átéljem azt az igazi várakozást, mint amit a kisgyerekek karácsony előtt, vajh mi lesz a következő szám. Azzal, hogy elhangzott az egyik személyes kedvenc Blood To Bleed, már kilóra megvettek a továbbiakra. Még azt is elnéztem, hogy az első visszatapsot követő akusztikus blokkban az Everchanging helyett az Audience Of One volt, főleg, hogy a koncert egyik csúcspontja lett végül ez a pár perc. Tim megpróbált leültetni bennünket, és a közönség ugyan nem nagyon hajlott a dologra, mégis hatalmas varázsa volt, ahogy egy szál gitárral énekel nekünk. A Swing Life Awayt a keletis performansz után nyilván nem lehet kihagyni egy budapesti koncerten, mint ahogyan a Prayer Of The Refugee vagy a Savior nélkül sem vonulhat le a zenekar.
Joe Principe basszusgitáros és Zach Blair gitáros rendesen bejárták a színpadot, ládákra ugrálva, rohangálva, átélve, pózolva, ahogy azt illik. Tim hozta, amit egy frontembernek hoznia kell, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az átkötő szövegek sokszor elég esetlenek voltak, már-már lukácslacis mélységekig jutottak. A két visszataps is elég sablonosra sikerült, a már említett Saviort is a végtelenségig nyújtották és tele volt sematikus showelemekkel.
De mégis, Tim és a többiek gyakorlatilag bármit csinálhattak volna, ez az este sikerre volt ítélve. Nem tudom, hogy miért pont ők, és miért pont most, de valamiért a magyar közönség tenyerén hordozza az amerikai zenekart. Ők ezt érzik, és mindent meg is tesznek a nagyérdemű kegyeiért. Az eredmény az év eddigi legjobb bulija. Részemről. Nem lepődnék meg, ha jövőre is visszatérnének.
Fotók: Réti Zsolt