Előrebocsájtom, én abba a kategóriába tartozom, aki számára a 30 éve működő Corrosion Of Conformity munkássága a Deliverance által lett megismerve, és Pepper Keenan volt számomra a zenekar frontembere. Aztán tavaly jött a hír, a COC újra összeáll, Pepper Keenan nélkül, sőt turnéra is indul, ráadásul úgy, hogy a setlistjük jelentős részét az Anymosity, Technocracy thrashes, crossoveres dalai adják majd. Furcsa vállalkozás az Úr 2011-ik évében…
De csodák-csodájára a Corrosion Of Conformity tavaly nálunk is megfordult, és engem meggyőzött azon a koncerten, hogy lehet ennek a vonalnak is létjogosultsága. Habár azt azért hozzáfűzöm, hogy egy ilyen jellegű zene élőben mindig jobban üt szerintem. Talán ennél is érdekesebb volt az, hogy Woody Weatherman a vele készített interjúban azt mondta, hogy ez a lemezük minden korszakukból csipeget majd. Ez akkor nálam kábé annyival ért fel, mint amikor a kétezres évek eleje közepén minden nu metál banda ennyit mondott az új lemezükről: súlyosabb lesz mint az eddigiek, de most jobban odafigyeltünk a dallamokra is. Ergo a COC gitárosa azt mondta, amit mondania kellett, az én fejemben meg összeállt egy olyan kép, amiben látom a triót, akik kapuzárási pánikjuk közepette vehemens tini zenéjükkel menekülnének a valóságtól.
A Corrosion Of Conformity album viszont mégsem képviseli teljesen azt a vonalat, amit az ős felállás sugall. A crossover thrash eszencia benne van az anyagban, de úgy látszik Woody Weatherman nem hazudott a fent említett interjúban, amikor azt mondta, hogy ebben a COC anyagban lesz minden.
Benne van a thrash, benne van a crossover, a punkos vehemencia, de a doomos hőskorszak is fellelhető. A Corrosion Of Conformity úgy lett változatos, hogy mégis az egész lemeznek meg van a hangulata. Az album hangzása az, ami leginkább rájátszik és megerősíti a nosztalgiát, az Anymosity fíling ebben is mérhető le a legjobban. De azért néhány dalban visszaköszönnek az olyan súlyos gitártémák, olyan velőtrázóan doomos, vaskos riffek, mint mondjuk ami volt egy Clean My Woundsban, vagy egy Albatrossban.
Maga a Deliverance album először csak a negyedik dalnál idéződik fel bennünk, amikor megszólal az El Lamento De La Cabras nevezetű töltelék tétel, ami beleillene a Mano De Mono és a #2121313 közé, utána a beszédes nevű The Doom, a Weaving Spiders Come Not Here, a Time Of Trials, és a What You Despise Is What You’ve Become az, ami a doomosabb vonalra kalauzol minket. Ezek adnak igazán húzást a Corrosion Of Conformitynek.
Összességében amit el lehet mondani a Corrosion Of Conformityről az, hogy egy igen változatos lemez lett, amiben itt-ott élesen meglehet húzni a vonalat, hogy most épp melyik korszakukból szemezgetett a trió, de vannak benne átfedések is, ami azért kicsit stilizálja az összképet. Ez a változatosság viszont nekem annyiból nem lett túl bejövős, hogy a fent említett Deliverence albumba illő számok nekem nagyon telitalálat ízűek. Az Anymosity, Technocracy vonal nekem amúgy sem a szívem csücske, így az olyan dalok, mint a Leeches vagy a Rat City nekem nem igazán jött be. De mindenki, aki valaha szerette a COC-t az megtalálja a számításait ezzel a lemezzel, mert igényesen öleli egybe a zenekar harmincéves pályafutását.
Corrosion Of Conformity- The Doom
