Azon gondolkodtunk (nem egész úton hazafelé, hanem még otthon), azzal indítjuk zenés vasárnapunkat, hogy megtekintjük a (volt) Gödör Klubban a híres-neves CD-temetést. Ha valaki nem tudná, mi (volt) az, megnyugtatom: mi sem tudtuk, ezért is félve az ismeretlentől, otthon maradtunk. Legalább tudtam szerkesztgetni a hamarosan e lapban is olvasható Mihály Tamás (Omega) interjúmat. Az autentikus Club 202-be érkezvén CD-temetés helyett CD árusítást láthattunk. Az eladót úgy hívták: Blaze Bayley! Csak remélni tudjuk, hogy munkáját megfelelő szinten végezte, jól adott vissza mindenkinek, nem károsítva meg sem a vevőket, sem a kasszát. S ha már eladott, alá is írta az árút, majd egy közös fotót követően útjára engedte a kuncsaftot. A feleségem szerint mindez a jófejség kategóriájába tartozik. Talán Blaze szerint is, mivel vidám kurjongatásaival azt sugallta: nem érdekli, mit gondol róla az egyszeri firkász vagy bárki.
Az egyszeri firkász egyébként azt gondolta: ez így nem egy szerencsés helyzet. "Sic transit gloria mundi..." (Így múlik el a világ dicsősége.) Blaze Bayleyt ezelőtt egyszer láttam, még a kilencvenes évek közepe táján, egy bizonyos Iron Maiden nevű heavy metal banda frontembereként. Lekötöttek egy pesti bulit, hogy ne üresben jöjjön a cucc Görögországból. Sokan nem akarták elhinni, hogy a "pici" Petőfi Csarnok a tetthely, persze, hogy úgy tele volt, mint mostanság a tököm a Facebookkal.
Egy eszelős tekintetű, mitológiai hősökre emlékeztető metal-fazon állt a PECSA-deszkákon. Párocskám most szomorúan vette tudomásul, hogy a jegyre nyomtatott "jó pasi" pocakot eresztett, és hajzuhatagát is elhagyta valahol. Rosszul öregedett. Amúgy UDO-san. De ez közel sem volt annyira kínos, mint az a tény, hogy nem nagyon akartak hömpölyögni a nézők. Velünk született kincstári optimizmusunknak köszönhetően az óra-átállításnak tudtuk be mindezt. De az Ego színpadra lépéséig is csupán hatvan körülire szaporodott a nézőszám Pedig drukkoltunk a fiúknak. Azaz hogy még sem, hiszen idáig úgy tűnt, minden buli, ahol ők az elő banda, el van átkozva.
Az Ossian jubileum napján vihar vágta haza fellépésüket, majd Udo előtt áramszünet. A nagy számok törvénye alapján itt már nem történhetett volna semmi - de nagy számok (legalábbis nézők tekintetében) itt és most nem játszottak. Talán egy kissé hosszúra nyújtott intro után CD-minőségben szólalt meg a magyar csapat. A Harcomat az Átok követte - na, ezek tényleg nagy számok! Kellemes kis agresszív powert kaptunk, ízelítővel a (Hammerworld mellékletként áprilisban) megjelenő új albumról. Legyen elég, és Ego - ezt a két dalcímet jegyeztem fel telefonomba. Ezek alapján úgy tűnt: az Ego muzsikája egyre inkább beérik! Kétség kívül megvan az új Pokolgép. Kérdés, hogy mire elég Pokolgépnek lenni 2012-ben?
Az előadó urakon egyébként nem látszott frusztráltság a gyatra nézőszám végett. Jung Norbi gityós szokásos széles vigyorral arcán szántotta a színpadot, Kiss Zoli (énekes) pedig szorgosan headbangelt, léggitározott, még a kicsi színpadon előre tolt dobszerkó szélében el is botlott (zenésztársai és saját derültségére). Meg persze énekelt - technikásan és színesen. Mondjuk a népet nem próbálta hasonló módon beindítani, mint mondjuk a legutóbbi Iron Maidnem, de ez valahol érthető is volt. Inkább - poénra véve a szitut - privát üzeneteket küldött a haveroknak. Bennem személy szerint volt egy kis keserűség, hogy Zoliék nem mutathatták meg a világnak...És hogy nem válhat valóra az az elképzelésem, hogy (legalább) több század magammal együtt énekelem Blaze-zel a Man on the edge-et. De úgy döntöttem én is poénra veszem a dolgot; egy jó kis rock-kocsmában vagyok, szórakozom, meg lesz valami zene.
Nem sok jót ígért, hogy az öt Olaszhonból importált muzsikus szinte belekezdte az első számot a technikusok zenéjébe. Félő volt, hogy gyorsan lenyomnak egy rövidített programot, majd Petőfiként tűnnek el a ködben. Viszont színpadra lépett Blaze Bayley, gondosan a csuklójára tekerte a mikrofon-zsinort, és szólt hozzánk néhány intenzív mondatot. Ekkor "már" százötvenen ácsorogtunk a színpad előtt. Nagy szerencsénk volt, hogy az est fénypontja csöppet sem zavartatta magát a gyér érdeklődés végett - legalábbis csöppet sem látszott rajta. Bevallom, én (is, meg még szerintem mindenki) az utóbbi két hétben merültem csak el Blaze Bayley Iron Maidenen túli munkásságában, de azért felismertem a Will to Win című kezdő számot. Ezt a Lord of the Flies című Maiden-"sláger" követte. Eddigre sikerült letisztulnia a hangzásnak végre, mert az első dalnál az énekből alig hallhatunk valamicskét.
Talán az hatotta meg az "öreget", hogy mi ott százötvenen ezerötszáz helyett is tombolgattunk, énekelgettünk. Aki nem ezt tette, azt barátunk gyorsan megtalálta, és "belekötött". Hosszú átkötő-szövegekkel bombázott minket, melyek nyilván jól begyakoroltak voltak, de ilyen gyalázatosan alacsony érdeklődés mellett hülyén hangzott pl, hogy "mi vagyunk a metal királyai, és nem ő, mert mi vesszük a CD-ket, koncertjegyeket". Hát mi ott annyian egy szegénységi fogadalmat tett szerzetest sem tudtunk volna eltartani, nemhogy a metal-világ egészét. A Men on the edge közbeni színjáték ("zenésztrájk", közönség videózása) "jól" megakasztotta a dal lendületét.
A Lord of Flies után iron maideni szempontból hosszabb ínséges időszak következett. Ütöttek a saját dalok is, bár annyira nem kétséges, hol gyökereztek ezek, hogy az első taktusok után azon agyaltam: "melyik Maiden-szám lehet ez"? Mint az otthoni tanulmány során, itt is a Ghost In Machine volt a kedvencem. A vége felé visszatértünk az iron maideni világképhez. Egyéb iránt hihetetlen, hogy az angol banda neve sem jelent már (koncertre) húzó erőt! Jót mosolyogtam magamon, amiért nem rég még a Deathstars koncert félházas nézőseregén keseregtem...Sajnos a helyzet - CD-"halál", koncert-befulladások - a kilencvenes évek második felében már tapasztalt válságot vetítenek előre, legalábbis heavy metal színtéren.
Na de vissza a bulihoz: The Clansman, Futureal - majd a ráadásban a maxi-lemezes Virus. Egy saját számmal, a Leap of Faith-tel zárta "törpe" barátunk a hangversenyét. Itt és most megtetszett ez a kissé slágeres zöngemény, ja, és a setlist közepén a Black Country is kellemesen vágott fejbe. Jól állták az olasz srácok a sarat: a gityós scorpionszos módra szinte állandóan merőlegesen tartotta a hangszert, a Krisztus-disegnos basszer minden egyes hangnál bólogatott egyet. A dobos is hasonlóan őhozzá egyfajta Jézus-alterego volt. Blaze pedig úgy gesztikulált és mutogatott, hogy a gyengébb angolosok is száz százalékosan megérthették, miről szólnak a dalszövegek.
Hogy ez a vasárnap esti teljesítmény az öt (plusz öt) ember részéről végtelen profizmus, avagy végtelen lelkesedés volt-e, azt nehéz eldönteni. De az arcokat közelről látva: talán inkább az utóbbi.
Fotók: T. Erika. További képek ITT.
