2002 kétségkívül a pop punk éve volt. Olyan lemezek jelentek meg ebben az évben, mint a Does This Look Infected? (Sum 41), The Young and the Hopeless (Good Charlotte), Sticks and Stones (New Found Glory) vagy cikkünk tárgya a No Pads, No Helmets…Just Balls. Az Amerikai Pitének köszönhetően a stílusirányzat híresebb volt, mint valaha így nem csoda hogy az MTV-t is ellepték ezek a csapatok.
Történetünk 1993-ban kezdődött, amikor is megalakult a Roach zenekar. A Pierre Bouvier és Chuck Comeau alkotta formáció nem sokáig volt életképes, ugyanis Kanadában már létezett egy ilyen banda, így végül Reset-re változtatták a nevüket. No Worries néven jelent meg a debütáló albumuk 1997-ben, amit két évre rá követett a No Limits. 1999-ben Pierre és Chuck dobbantottak, hogy megalakítsák a Simple Plan-t, hozzájuk csatlakozott még Jeff Stinco és Sebastien Lefebvre. A csapat neve egy Scott Smith novellából származik, ami történetesen a Simple Plan címet viselte, az indok pedig a szokásos. Koncert előtt álltak és gyorsan kellett egy név ez mindenkinek tetszett, így végül megszavazták. Ekkoriban Bouvier látta el a basszusgitárosi posztot is, így nem tudott teljes mértékben az éneklésre koncentrálni. 6 hónappal később a Reset-ben Pierre-t váltó David Desrosiers csatlakozott hozzájuk. Így a már öt főre bővült együttes elkezdte első albumuk felvételeinek előkészületeit. 
2002 március 19-én napvilágot látott az ötös fogat debüt albuma, ami a No Pads, No Helmets…Just Balls névre hallgatott. A tagok ekkoriban múltak nagyrészt 20 évesek így nem is csoda hogy a kiadvány a tipikus „tini problémákra” fókuszált. Az I Do Anything indítja a sort amiben, többek között Mark Hoppus (Blink 182) is tiszteletét teszi. „And I feel like I'm living the worst day” harsogja a következő dal refrénje, mellesleg az nem is volt diák, akinek nem jutott eszébe a fentebb említett mondat a középiskolás évei alatt legalább egyszer. Újabb vendéget köszönthetünk Joel Madden (Good Charlotte) személyében a You Don’t Mean Anything-ben amit az első kislemezes nóta követ az I’m Just A Kid. A publikum egész pontosan 1 hónappal a kiadást megelőzően már halhatta a dalt, és új kedvencet avathatott a Simple Plan személyében. Ehhez készült az első klip is, ami mindent tartalmazott, amit egy akkori amerikai pop punk videónak kellett. Középiskola, lúzer srác, jó csaj, aki elutasít, egykét snitt erejéig pedig Tony Hawk-ot is felfedezhetjük. Az Addicted-nél jobbat nem is találhattak volna következő kislemeznek. Egy zenekar életében elengedhetetlen, hogy legalább egyszer ne készítene egy olyan klipet, amiben a sikátorból kiindulva eljutunk a csapatig, ők pedig végig zenélik dalt, közbe pedig „csuklyás harcosok” ugrálnak fölöttük (Linkin Park – One Step Closer) vagy egyszerűen csak rájuk „szakad” a plafon, mint esetünkben. A lemezt a Perfect zárja, ami egyben az utolsó klipes nóta a No Pads-ről.
A kiadvány meghozta a srácoknak a várva várt sikert, több mint 300 koncertet adtak világszerte, 2003-ban pedig főzenekar voltak a Vans Warped turné keretein belül. A folytatásra 2 évet kellett várni, ami olyan nagy siker lett, hogy a Green Day is elvitte őket előzenakarnak, de erről majd az évfordulón bővebben! Tavaly került volna megrendezésre az első magyarországi Simple Plan koncert a Szin fesztiválon de, végül lemondták Pierre betegsége miatt. Külön videóüzenetben szóltak a srácok a magyar fanokhoz, hogy ne csüggedjünk, mert jövőre bepótolják az elmaradt bulit. 2012. június. 28-a minden rajongó életében piros betűs ünnep ugyanis a srácok a Volt fesztiválon lépnek fel. Ott találkozunk!
