RockStation

Csak egy srác vagyok, aki szereti kiírni magából a véleményét: Interjú Bali Dáviddal a NuSkull főszerkesztőjével

2012. április 10. - sunthatneversets

A Nuskull a fiatal generáció körében az egyik legnépszerűbb hazai rockzenei portál. A portál szerkesztését a keményzenékért maximális elkötelezettséggel bíró írók végzik, az oldal főszerkesztője Bali Dávid pedig lelkesedésben, hozzáállásban talán mindenkin túl is tesz. Vele beszélgettünk többek között az oldal múltjáról, jelenéről, jövőjéről, és hazai internetes rockzenei újságírás helyzetéről.

Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá?
Talán ez a legnehezebb, mert ilyen téren sosem voltam a szavak embere. Bali Dávid vagyok, szerintem nagyon rossz a természetem, de a hozzám közel állók ezt igyekeznek cáfolni, amiért nem is győzöm eléggé becsülni őket. Magyar szakos egyetemista vagyok az ELTE-n, idén fogok diplomázni, bár korábban vegyésztechnikusként végeztem. Emellett pedig imádom a képregényeket, a cápákat és a floorballt.

Hogyan kerültél kapcsolatban a rockzenével?

Mindent a nagybátyámnak köszönhetek, hiszen amikor 11-12 éves lehettem, ő vezetett be ebbe a közegbe. Nem viccelek, gyakorlatilag kilóra kaptam tőle CD-n a pótolnivalókat, így elsősorban a progresszív rock és a heavy metal volt, amit elsőként megismerhettem, ám emellett ekkoriban élte fénykorát a Soilwork és az In Flames is, akik szintén meghatározóvá váltak nálam is. Neki köszönhetem azt is, hogy eljuthattam életem első koncertjeire is: kevesen tudják rólam, de legelőször a Stratovariust láttam a Petőfi Csarnokban, ami akkor végképp felfoghatatlan élmény volt. Ezt követően pedig a Hammer olvasása révén más hangzásokra is kíváncsi lettem, így igyekeztem kitágítani az érdeklődési köröm, amit az internet bevezetése azzal hálált meg, hogy már a torzítón túl is örömet leltem más zenékben. Itt elsősorban nem a post-rockra gondolok, hanem a kísérleti elektronikára és a hip-hopra, bár ez utóbbit főleg az elmúlt hat évnek köszönhetem, mert a Havannán élni néha tényleg kihívásnak tűnik. Mostanra pedig kiérdemelhettem azt – ami számomra tényleg nagyon megtisztelő –, hogy én ajánlhassak a nagybátyámnak zenéket, még ha ezzel nem is mindig találok be nála.

Zenészi ambícióid voltak?
Szerintem titkon mindenkinek van zenészi indíttatása, aki valaha is léggitározott, így én is kipróbáltam magam, de igen hamar beláthattam, hogy nem igazán vagyok zenészalkat. Ennek prózai okai vannak: ordító hiányosságaim vannak az ének-zene terén, így ha a bundokra tudok is úgy tekinteni, mint hangok logikai láncolatára, mégsem tudom, tudtam kiírni magamból, ami igazán bennem volt. Basszusgitárral és kényszermegoldásként dobbal próbálkoztam, bár előbbi a mai napig kísért, mert mindig vannak bennem ötletek – jobbára valahol az Integrity és a Nasum között –, csak egyelőre még nem merem kiírni magamból őket, mert nem érzem úgy, hogy nagyon kiemelkedőek vagy megosztandók lennének. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas támadófelület lenne úgy értékítéletet mondani egy-egy lemezről, hogy közben a saját produkcióm is támadható lenne.

A Nuskull impresszumát nézegetve Ti sem ma kezdtétek a szakmát. Mesélnél egy keveset az oldal megalapításának körülményeiről?
A honlapot Tóth Márton – vagy ahogy a régebbi felhasználók ismerhetik, Nelzon – alapította, aki korábban a kornfan.hu-t vezette, de szeretett volna mással is foglalkozni. A NuSkull így most tart a harmadik generációs szerkesztőségénél. Az elsőnél Nelzon még a Rockinform írógárdájának tagjait hívta segítségül, akik promóciós jellegű (tehát csak részleges tartalomszolgáltatást nyújtó) kritikákat adtak a lapnak, majd ezt követően jött az első „vörös design”, ahol az átalakult szerkesztőségbe kerültem be én is, mint a „Bandák” rovat felelőse. Majd mikor Nelzon a munkája és a magánélete mellett már tudott volna úgy foglalkozni a lappal, ahogy szeretett volna, én vettem át a szerepét, azóta pedig Jávorkúti Ádámmal (avagy Malibuval), Buzás Krisztiánnal (metal-bk) és Marosi Csabival (eks) próbáljuk demokratikus úton szervezni a tartalmakat és az oldalt.

Régóta olvasom az oldalatokat, és úgy tűnik, hogy az elmúlt években próbáltátok azért a Nuskull profilját tágítani. Jól látom ezt a törekvéseteket?
Igen, teljesen. Számomra mindig is a Kerrang! szerkesztősége volt mérvadó, hiszen ott minden egyes szerkesztő – még ha vannak is a kedvelt zenekarok és hangzások körében átmenetek – más műfajra profilálódott, és annak jegyében szervezi saját írásait is. Ez a változatosság és sokszínűség számomra nagyon fontos irányelv, és nem azért, hogy minél nagyobb nézettségünk legyen, hanem ez számunkra is egyfajta önképzés, valamint így talán több embernek tudunk tartalmat nyújtani, legyen szó az underground és a mainstream közötti skáláról, vagy épp a különböző, általunk is érdekelt műfajokról.

Javíts ki, ha tévedek, de Nuskull olvasótábora nagyrészt a fiatalabb generációból kerül ki, és több esetben érzékelem, hogy az olvasók zöme mintha személyesen is jól ismerné egymást. Ez a közösség mennyire segíti a Ti munkátokat?
Az elmúlt hat évben az olvasóink valóban a fiatalabb (16–24) generációból szerveződnek, de emellett is vannak visszajáró, idősebb látogatók, ami ha alkalmasint összezördüléshez is vezet, szerintem minden korosztály képviselője élvezni tudja a véleményszabadság miliőjét. Természetesen számunkra is szempont az, hogy a közösségi igénynek is megfelelhessünk, hiszen minden színtér a saját reflexiójában tud élni, ami egy alapvetően színesnek, változatosnak szánt szerkesztőségben több igény ütköztetéséből tevődik össze. Ezért szorgalmazom azt is, hogy minden évben válogatáslemezt csinálhassunk abból a célból, hogy új hangok mutatkozhassanak be, vagy azt, hogy aki otthon feljátssza kedvenc dalait videóra, az megmutathassa nekünk is, nem is beszélve a dalpremieres interjúkról. A NuSkullt azért szeretem a leginkább csinálni, mert úgy működik a honlap, mintha egy hatalmas, szerteágazó család lenne távoli rokonokkal, és ez az összetartás a zene szeretetén keresztül összehozza a felhasználókat is. Nem egyszer olvashattunk olyat, hogy valaki nem tudott kivel menni egy koncertre, és a fórumon talált magának kísérőt, ahogy szerelmi történetek is visszajutottak már a fülembe – ha nem ezért, hát mi másért lenne értelme napi több órában foglalkozni az oldallal?

Röviden bemutatnád a Nuskull stábját?
Jelenleg 17 aktív cikkíró publikál a honlapon, ahol – mint azt korábban is mondtam – mindenkinek más zenei terület jut. Az illem is azt mondatja velem, hogy elsőként Hőgyész Annát emeljem ki, aki korábban a SZUB Magazinban írt, és főképp sludge-dzsal, drone-nal és doommal foglalkozik. Budai Benjámin a pop-punkról ír a leggyakrabban, Vad Endre a rádióképes rockzene útjait fürkészi, Falvay Gergely az igényes metallemezek válogatója, Kolláth Benjámin főképp grindcore-ral, crusttal és a zaj lehetőségeivel foglalkozik. Deményfalvi Peti a djent-szakértőnk, aki az északi metallal is kiváltképp képben van, Szabó Nándi a hipster black metalról ír a leggyakrabban, de a sötét hangzások mellett a technikás death metal és a deathcore sem áll távol tőle, ami ugyanígy elmondható a szintén mindenevő Buzás Krisztiánról is. Mellesleg ő a lapunk beszámoló- és interjúfelelőse is, amiben az Insane basszusgitárosa, Zahorán Csabi szokott a segítségére sietni, amikor épp nem korszakalkotó lemezekről, vagy reményteli friss bandákról ír. Gellért Mátyásban a kaotikus hangzások és a kísérleti jazz felelősét tisztelhetjük, Jene Balázs pedig a keresztény szellemiségű bandák bemutatását vállalta magára, amivel lényegében a megboldogult KrossKult feladatkörét hozta át a honlapra. Lossos Gábor a matekpárti zenékben érzi magát a leginkább otthonosan, Vincze Csabi a punklemezek terén érintett, Földesi Balázs a technikás és modern hangzású metalbandák lemezeiről ír, Bene Gáboron keresztül a mainstream lemezek is terítékre kerülhetnek, Jávorkúti Ádám, az érdemi programfelelős pedig a post-hardcore-ral, a hip-hoppal, valamint szintén a pop-punkkal foglalkozik a leginkább. Én pedig jobbára azzal, amiről senki más sem szeretne írni, mert terhelni nem szeretném egyik írónkat sem.

Hogyan látod a hazai internetes rockzenei újságírás helyzetét?
Még nagyjából három éve írta azt Rákász István, a Zajlik.hu alapítója, valamint megannyi koncertszervező cég sajtófelelőse egy tárcájában, hogy itthon egyszerűen nincs zenei újságírói kultúránk, és ebben azóta is osztom a véleményét. Épp ezért nem mondanám magam sem újságírónak: csak egy srác vagyok, aki szereti kiírni magából a véleményét, és erre lehetőséget is kap, amiért kiváltképp szerencsés is lehetek. Úgy érzem, hogy két tendencia figyelhető meg itthon: az egyik – amiben én is megtalálom önmagam –, hogy a saját képességeimhez és lehetőségeimhez mérten a lehető legmagasabb színvonalon közvetítsek tartalmat, és hívhassam fel az olvasók figyelmét olyan megjelenésekre és hírekre, amelyek számukra fontosak lehetnek. A másik pedig a megélhetési magazinok problémaköre, akik lényegében csak promóciós szövegeket másolnak ki és osztanak meg, és mindezt azért teszik, hogy az egyes rendezvényekre ingyenesen akkreditálhassanak, holott érdemileg nem tesznek hozzá szinte semmihez sem. Ettől a promóció sem lesz sikeresebb, és az adott zenekar megismertetése sem lesz gördülékenyebb. Ilyenből szerencsére már nincsen sok, de azért még mindig tudja szúrni a szemem.

Én – ha naiv módon is, de – abban reménykedem, hogy a jelenlegi munkánk egy későbbi generáció számára meghatározó lehet: egyfajta referenciapont, hogy igen, ezzel és ezzel már ekkor és ekkor is foglalkozott valaki, és azóta mennyi minden változhatott, vagy mit gondolnak másképp. Számomra ilyen téren a legnagyobb inspirációt jelenlegi munkatársam, Sabján Bence nyújtotta, hiszen a Nyitott szemmel fanzine-nel, a ’Six Cutsszal és a Reactionnel egyedülálló kezdeményezést vitt végig, olyat, amire korábban nem nagyon volt példa. Ez lebeg az én szemem előtt is, azzal a különbséggel, hogy nem csupán egyetlen szubkultúrát szeretne az oldalunk kiszolgálni, hanem több kicsit összehozni, tömöríteni egy helyen. Persze a nagyobb, céges háttérrel rendelkező oldalak a hirdetéseik bevételei miatt sem engedhetik meg maguknak, hogy olyan – az ő szemükben teljes joggal kicsinek tartott – zenekarokkal foglalkozzanak, amelyek számunkra meghatározók, de mivel a honlapunk nonprofit, és lényegében komolyabban vett hobbiként tekintünk a fenntartásra, ezért úgy állítjuk össze az arculatunkat is, hogy az számunkra ne legyen teher.

Mik azok a kritériumok, amellyel egy rockzenei oldal sikeressé tehető?
Egyértelmű siker szerintem csak és kizárólag az lehet, ha a látogatók visszajárnak, mert ezzel értékelik a leginkább azt a munkát, amit belefektettél a fenntartásba és a folytonos megújulásba. Ennek pedig talán épp ez a kritériuma: hogy a lap, amit vezetsz, mindig friss és naprakész legyen, hogy hiteles és megbízható hírforrásként működhessen, hogy exkluzív tartalmakkal tudjon szolgálni, és lehetőséget adjon arra, hogy összehozza az olvasókat. Persze vannak más utak is, például a nyereményjátékok folyamatos hirdetése, de ez szerintem egyáltalán nem közösségszervező, inkább csak egy megtérülő lehetőség az önreklámra. Az igazi kritérium mindig a szolgáltatott tartalomban határozódik meg, épp ezért igényel ennyi embert és ekkora odafigyelést az oldal pörgetése.

Mivel Magyarországon élünk, adja magát a kérdés, mennyire fontos számotokra a hazai zenekarok segítése, illetve mit tudtok tenni értük?
Ahogy az egyik korábbi kérdésben is utaltam rá, a közösségigény kiszolgálása mellett fontos nekünk, hogy új zenekarok mutatkozhassanak be, akár egy-egy hír, akár egy komplett cikk formájában. Erre így négy formátumot tudtunk bejáratni az elmúlt években: a legegyszerűbb nyilván a kihírezés, általában minden itt kezdődik. Ha aktuális tartalommegosztásról van szó, amit nemcsak közvetíthetünk, hanem mi is ütemezhetjük, akkor a dalpremierrel egybekötött interjúkat szoktuk előtérbe helyezni, ezek többségét én koordinálom. Emellett minden évben összeállítunk szerkesztőségi pontozás alapján egy bárki által megpályázható, ingyenesen letölthető válogatáslemezt, a Guns Are Too Quicket (régen ezen a néven futottak a koncertjeink is, ahol hasonló felindulásból mutattunk be koncert közben friss bandákat), ahol szintén friss hangok szoktak bemutatkozni – ennek épp most van a jelentkezési ideje. Végül, de nem utolsó sorban pedig a Skill To Drill nevű rovatunkban arra van lehetősége az olvasóknak, hogy az otthon rögzített feldolgozásaikat (ún. playthrough videóikat) elküldjék nekünk, mi pedig megosszuk azokat. Egyelőre a saját idő- és energiabeli korlátainkból adódóan ennyit tudunk nyújtani a zenekaroknak, mert a koncertszervezésre ebben a formában sajnos már nincs kapacitásunk.

Sajtósként a Skalar Music-nak és a Phoenix Music-nak is dolgozol. Hogy jött ez képbe?
Tavaly augusztusban keresett meg Jakab Zoli a Polar Bear Club koncertje után, hogy mit szólnék ahhoz, ha én lennék a Skalar sajtósa, és gondolkodás nélkül igent is mondtam, hiszen – bár korábban voltak ilyen tapasztalataim a nyilván jóval kisebb Chromechoes bulijai kapcsán – így próbálhatom ki magam ebben is. Sajtóanyagot írni merőben más, mint kritikát, bár úgy gondolom, hogy szerencsére erre a különbségre már igen korán rá is éreztem. Persze a sajtóval való kapcsolattartás hozzávetőleg sok időt vesz el, de ezt kompenzálja az, hogy mennyire szeretem ezt csinálni, hiszen nagyon sok embert ismerhetek meg így, és jó érzés közvetlenül, interakcióra utalva másokkal dolgozni.

Rengeteg koncerten jelen vagy, mi a legnagyobb élmény, amiben idáig volt részed?
Bár tényleg nem lehet egy szavam sem, mert nagyon sok koncertet van lehetőségem látni, egyre többször esik meg az, hogy a tanulmányaim vagy egyéb okok miatt nem tudok végignézni egy koncertet. De hát erről szól a diplomaszerzés féléve, aludni pedig nyilván majd később is fogok tudni. A legnagyobb élményt pedig nagyon nehéz lenne megtalálni: ha öt évvel ezelőtt kérdezed, biztosan a prágai Isis-koncertet mondom, ahol a Borisszal és az Oxbow-val léptek fel Aaron Turnerék, de ugyanennyire volt meghatározó először látni színpadon a Bane-t, a Converge-dzset, a Burstöt, a Twelve Tribest, hiszen ezek a bandák alapjaiban határozták meg a kamaszkorom is, és ezt tizenéves fejjel tényleg át is kellett élni. Ugyanígy kiemelkedő emlék számomra a Have Heart utolsó hazai koncertje, a tavalyi Supertouch és Hot Water Music-bulik, valamint a múlt hónapban látott The Carrier bécsi koncertje – utóbbinak még mindig a hatása alatt vagyok.

Nyilván annak is vannak kedvencei, aki ír a zenéről. Nálad kik ezek a kedvencek?
Az abszolút kedvencem dalszerzőként Walter Schreifels: amihez ő hozzányúl, az 90%-ban tökéletes lesz. Ennek jegyében a Quicksand első nagylemeze, a Slip az örök favoritom, de a Rival Schools és a Gorilla Biscuits is ugyanígy a kedvenceim közé tartozik. Ezen a tengelyen nyilván muszáj kitérnem arra, hogy számomra főképp a hardcore hangzása a leginkább meghatározó, ilyen téren pedig szinte mindenevő vagyok, legyen szó bármelyik évtizedről, vagy az Államok’ bármely partjáról, és bármelyik tendenciáról. Az utóbbi időben megint az előző évtized meghatározó melodikus hardcore-bandái pörögnek nálam a legtöbbet (Life Long Tragedy, Modern Life Is War, The Carrier, Killing The Dream), így pedig megkerülhetetlen az is, hogy a Shai Hulud korai albumait orrvérzésig tudjam hallgatni, de az Integrity, a Strife, az Unbroken és a Groundwork kiadványai is előkerülnek a Brand New, a Glassjaw és a Farside mellett. Ha a metalról van szó, a Death lemezeihez nyúlok elsőként, bár az új Black Breath is nagyon meggyőző lett. A hip-hopban pedig főleg a keleti part undergroundját favorizálom (Outerspace, Army Of The Pharaohs, Jedi Mind Tricks), de könnyen lehet, hogy az idei év legnagyobb hazai kezdeményezése a valaha volt legjobb magyar hip-hop album elkészüléséhez vezetett, mert a Scarcity Budapest minden vendégével együtt is összefoglalja, hogy miért élünk terápiás múltidézésben.

Az idei utolsó Rockmaratonon egy régi álmod valósuk meg, hiszen Nuskull-pit néven saját sátratok lesz. Ha rajtad múlik, meddig foglalkozol még rockzenei újságírással és mit szeretnél még célként állítani magadnak a jövőre nézve?
A tavalyi előrendeléses pólónyomást követően tényleg ezzel vágtuk a legnagyobb fába a fejszénket, így a pécsi BCHC csapatával, valamint a Rockmaraton szervezőségével igyekszünk összeállítani egy olyan színpadot, ami egyszerre reprezentálja az oldalunkat, elégíti ki a pécsi igényeket, valamint a főszervezők zenei és financiális kívánságainak is eleget tesz. Ez nyilván többszörös érdekegyeztetéshez vezet, de úgy gondolom, hogy a lehető legtöbbet sikerült kihoznunk a lehetőségünkből, amiért még mindig nem győzünk elégszer köszönetet mondani, hiszen harminc fellépőt tudunk majd felléptetni a saját sátrunkban.

És ha rajtam múlik, még nagyon sokáig szeretnék részese lenni ennek a színtérnek és ennek a közegnek, mert nagyon sok energiát kapok tőle, nem is beszélve arról, hogy mennyi mindent tanulok tőle, a rendezvényszervezés lebonyolításán túl egészen a sajtós gyakorlatig. Bár néha még – talán joggal – úgy érzem, mintha többen mumusként néznének rám, megtanultam ezzel együtt élni, és a lehetőségeimhez mérten igyekszem napról napra a lehető legtöbbet kihozni magamból, a napirendi feladataimból és az oldalból is. Gyerekfejjel még nyilván az volt a dédelgetett álmom, hogy egy rockzenei lap főszerkesztője lehessek, ami ebben a formában meg is valósult, de nyilván ebből, ilyen formán lehetetlen lenne megélni vagy családot alapítani, így ha válaszút elé kényszerülnék, még akkor is megpróbálnék kiskaput találni arra, hogy valamilyen minőségben folytathassam ezt az egészet, mondjuk úgy, hobbiként. Ebben az értelemben talán az lenne a legjobb cél, ha meg is tudnék élni a jelenlegi munkáimból, akár más platformon, más minőségben. Amikor pedig érezni fogom, hogy nagyjából 15–20 év múlva kiégek, és önmagam ismétlem, visszasírva a jelenlegi állapotokat és zenekarokat, feltehetően úgyis abbahagyom majd, vagy változtatok magamon valamit, mert nem szeretném, ha az olvasók megéreznék, mennyire unalmas is vagyok.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr684367307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum