17 év nagy idő: Saint Vitus - Lillie: F-65

2012. április 18. - Ernő Hellacopter

Izgalmas hír volt év elején, hogy a Saint Vitus idén egy vadiúj lemezzel örvendezteti meg azon lelkes híveit, akikben még élt a remény, hogy a doom tanárai valaha még nekilátnak ennek az embert próbáló feladatnak és a múlt sikereit, majd a jelen viszonylagos közönyét megtörve egy huszáros vágással ismét az élvonalba küzdjék zenekarukat.

Nem lehet könnyű feladat 17 év hallgatás (koncerteket 2008 óta adtak) után nekilátni egy nagylemez elkészítésének, hiszen ezen idő alatt a világ kifordult a sarkából és az internet segítségével a Saint Vitus kópiák százával lepték el a doomlelkületű rajongók lejátszóit. Mindehhez még plusz adalék, hogy Wino Mester, aki az egyik legaktívabb dalszerző, akit valaha láttam, különböző zenekaraival, projectjeivel ezen idő alatt sem volt rest és elsődlegesen a Spirit Caravannal, de akár említhetném a Hidden Handet vagy a Shrinebuildert és egyéb útelágazódásokat (elsőre kimondtam :D), amik egy bolhaugrásnyira vannak csak a Saint Vitus hangzásától, stílusától, bőven adtak utánpótlást a hiányban szomjazó doomstereknek.

Nem is beszélve az azóta felnőtt kisebb-nagyobb formációkról, akik a Saint Vitus által prezentált hangzásvilágot ezer féle módon alakítva érték el sikereiket. A Kyuss, Orange Goblin, Fu Manchu és egyéb stoner illetve doom bandákra mind-mind komoly hatást gyakoroltak a S.V. lemezei.

Nos, ebből kiindulva akár egy vállrándítással is el lehetne intézni, hogy itt ez az új, Lillie:F-65 névre keresztelt lemez. Aki ebbe a hibába esne, az értékelje át döntését, mert ez a lemez egyszerűen kihagyhatatlan. A 7 dal mindegyike tökéletes.

A jelenlegi felállás Dave Chandler gitárossal, aki alapító tagja az 1978-as(!!!) keltezésű zenekarnak, Mark Adams basszerrel, a szintén alapító tag, Scott "Wino" Weinrich énekessel, akivel csúcsra járatták a doom szörnyeteget, és a 3 éve debütáló dobossal Henry Vasquezzel a kitűzött célt mindenképpen teljesítette, ami nem lehetett más, mint üzenni a rajongóknak, a követőknek, az ócska imitátoroknak és a zeneipar moguljainak: élünk, virulunk és bármikor (na jó, 17 évenként) kirázunk a kisújjunkból egy olyan lemezt, amit nyugodt szívvel lehet feltenni a polcra a másik 7 nagylemez mellé. A hangulata kellően borús, Chandler témái kellően sújtanak, Wino pedig kellő átéléssel és nyomatékkal adja elő dalait.

Az alapok is a helyükön vannak, lüktet a lemez rendesen. Ha ki kéne emelnem egy számot, akkor talán a The Waste of Time lenne az, hiszen ebben az egy nótában benne van a Saint Vitus múltja, jelene és az általuk is teremtett stílus jövője, hiszen 2012-ben is aktuális és remélhetőleg kellően értékelt stílust képviselnek, aminek talán első számú túlélői is egyben.

Reménykedjünk benne, hogy nem váratnak újabb 17 évet aktuális sorlemezükkel és a pesti koncert is kellően kielégítőnek találtatik a rajongók körében. A múlt és a jelen ölt testet a Lillie-ben, ami csak is előnyére válik a Saint Vitusnak, hiszen a zenében csak egy dolog számít, és ez a hitelesség, amit itt 100%-ban megkapunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr194457574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum