Kőbevésetett: Prong - Carved Into Stone (2012)

2012. május 04. - Ddamm

Hát bizony a Prong, létezik még ma is egy ilyen zenekar. Anno még a legendás 80-as években alakultak New York-ban. Ismerős lehet még valamennyire a történet, szóval néhány CBGB ’s-ben melózó arcnak elege lett, hogy csak nézze ahogy a többiek játszanak a színpadon, utána meg a rajongó csajszik ingyen piára hívják meg őket a bárpultnál, ezért eldöntötték, hogy zenekart alapítanak. Ebből lett a Prong.

Eleinte még igen agresszív thrash crossover zenét játszottak, ami aztán az idő előrehaladtával szépen letisztult. Mire 1990-ben megjelent a Beg To Differ, a sajtó már a metál zene megújítóként írt a zenekarról, akik nagy sikerek várományosai (ez még épp a Metallica Fekte albumának megjelenése előtt történt). Rá egy évre érkezett a Prove You Wrong és ezekkel fantasztikus lemezekkel le is fektette a modern technikás metál alapjait a Tommy Victor és csapata.

(Te Atyaég, hányan tanultak ezekről a cuccokról!) Tulajdonképpen itt meg is állhatnánk, de még mindenképp el kell mondanunk, hogy a fősodorú sikereiket a Cleansing-gel aratták és a rákövetkezendő Rude Awakening-gel el is búcsúztak első körben. Állítólag a gyors oszlás mögött az elégedetlen kiadó állt, aki kipaterolta őket a gyenge eladások miatt és erre úgy megijedtek szegények, hogy gyorsan be is adták a kulcsot. A mai liberális világban már nyilván nem tudna egy karriert ilyen csúnyán kettétörni az alkalmatlan és inkompetens kiadói döntéshozatal, de nyilván a 90-es évek közepén még egész más volt a helyzet. Hol volt még akkor az internet meg a mára óriásivá fejlődött független kiadói hálózat….

2000-es években újra reaktiválta csapatát az alapító Tommy Victor, nyilván ő is érezte, hogy ez egy befejezetlen sztori és bár a kvázi visszatérő lemeznek számító Scorpio Rising-ot sok kritika érte, én azt is szívesen hallgattam, mint ahogy a négy évre rá érkező Power Of The Damagert is. Bárki bármit mond, jó kis lemezek ezek, bár nyilván hallani, hogy a korai mágia elmúlt már és talán a csapatot sem lett volna érdemes jegelni évekre. Dehát akkor és ott, azt történt ami, ezen már nem lehet változtatni.

Az előzetes hírekben azt lehetett hallani, hogy Tommy visszatekintget a 90-es évekre és egy átfogó Prong lemezt ígér a rajongóknak. Ennél azért jóval messzebbre jutott a múlt idézésben, egészen a 80-as évek közepéig, de erről kicsit később. A kontinuitást a régi és az új Prong között nem más testesíti meg, mint Tommy Victor énekes-gitáros, most is épp két taggal kiegészülve, mint a régi szép időkben. Elmondhatjuk, hogy ez az ő zenekara, a jellegzetes riffjeivel, tempóival, tehát stílusváltás nem következett be. Mint ahogy a régi harcostárs sem tért vissza Ted Parsons személyében. Viszont itt van Chataharsis-t is megjárt Alexei Rodriguez dobon és Tony Campos (Static x, Soulfly) basszusgitáron.

Most végre eljutott odáig Tommy, hogy egy komoly producerrel készítsen újra lemezt és ne haverokkal és ivócimborákkal végeztesse el a hangmérnöki munkát, mint az előző lemezek esetében. Ez a szakember, pedig Steve Evetts (M.O.D, Snapcase, Cause For Alarm, Sick Of It All, Earth Crisis, Sepultura többek között) lett a régi hardcore producer és hallatszik is a komoly munka eredménye.

Az Eternal Heat  egy „kéjnyögést” követően indítja a lemezt meglehetős vehemenciával. Az, ami elsőre feltűnik -azon túlmenően, hogy olyan mintha Tommy átesett volna egy kasztrációs műtéten -, hogy piszkosul felszívták magukat a fiúk. Nincs pöcsölés, pörgős tempók mindenhol, thrash metál ütemek, csipetnyi blastbeat, veszett gyors ritmusozás, tulajdonképpen az első két szám szabályosan „átmegy” az emberen, még ha a Keep On Living In Pain-ben már a fogósabb játékra mennek is rá.

A hármas Ammunition-nál aztán végre beérkezik az a „bizonyos” Prong. Nagyon kellemesen megcsiklandozza az ember fülét a kis dzsi-dzsi riffentyű a refrén alatt. Érdekes adalék, hogy ezt a dalt a Channel Zero-val közösen írta Tommy és az ő tavalyi lemezükön is szerepel némileg más tálalásban ez a szerzemény, de a Prong-nak jobban áll ez a játékos, témázgatós stílus. (Hirtelenjében ilyen érdekes kooperációra Lemmy és Ozzy együtt működése ugrik be a 90-es évek legelejéről) Aztán végre megkapjuk hosszú-hosszú idő óta az első Prong rock diszkó slágert a klipesített Revenge Best Served Cold-ot.


 

Itt valóban megidéződik a 90-és évek aranykorszaka az agyonhájpolt Cleansing-es időket is beleértve. Igazi hamisítatlan döngölős-menetelős, táncolós, hajrázós dal, király! Feltűnő egyszersmind kifejezetten domináns jellemzője a lemeznek a sok dallamos téma, itt-ott negédes gitár játék, ha más nem, ezek bizony új elemek. Sok helyütt nagy meglepetésemre nem másnak, mint Black Sabbath-nak a hatását érezni. Többek között a már említett Ammunition szólója alatt lehet hallani szinte egy az egyben a Paranoid nyitó riffjét. Ez biztos, hogy nem véletlen!

Mint ahogy a címadó is olyan csodálatos doom-os (Sabbath-os, Crowbar-os stb…) riffel nyit, hogy annál csak a középen elhelyezett zakatolós rész beszédesebb. Mondják, hogy előbb-utóbb mindenki felfedezi magának a Sabbath-ot, úgy néz ki valószínűleg most nekik is sikerült. Ez természetesen nem baj, sőt! A hetediknek érkezik a List Of Grievances és újra a 80-s években vagyunk, ezerrel kapjuk az arcba a thrash-hadcore-t persze mai hangzással ,modernebb formában, de az érzés ugyanaz (még csorda vokáloznak is benne…).

Ennél és a nyitó Eternal Heat-nál idézik meg igazán a korai időket  kifejezetten pöröly nóták képében. Szerintem nem csak én voltam szkeptikus, hogy valaha még képesek lesznek ilyenre. De képesek, sőt  sikerült még egy kifejezett slágert elpottyantaniuk a,- Subtract címűt-a vége felé, ennél is igen gyorsan beleül a refrén az ember fülébe.

Őszintén megvallva első hallásra csupán az a 4-5 dal fogott meg és kicsit fanyalogtam is, de ez is azon lemezek közé tartozik, amiket érdemes kifejezetten sokszor meghallgatni, ugyanis nem adja magát könnyen. Szép lassan előjönnek a rejtett értékek és az olyan szerzemények is a kibontakoznak, mint a  a State Of Rebellion  vészjósló dallamai ,a Put Myself Into Sleep játékos refrénje, a  Reinvestigate vagy a kifejezetten elmélkedősre, dallamoskodóra vett Path Of Least Resistance.

A hangzás is rendben van, nincs semmi "ócsó" benyomása az embernek, szellősen, de azért vastagon, döggel szólalnak meg az egy gitárra írt a számok. Azt kell mondjam, hogy a Prong nagyon rég nem készített ilyen komoly lemezanyagot, amiben hallhatóan nagyon sok meló fekszik és amibe megpróbálták a korai évek majd a későbbi  sikeres időszak dolgait is belefoglalni, valamint mindezt a mai modern időknek megfelelően tálalni. Azt hiszem egy ilyen lemezzel, talán most már Tommy is elgondolkodhatna, hogy a Prong-ot ne csak egy időszakos projectnek fogja föl.
 

www.facebook.com/prongmusic

www.prongmusic.com/

www.myspace.com/prong

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr744487373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum