Őrület!: Unsane - Wreck

2012. május 05. - RaczUr

Az Unsane Occupational Hazard lemeze anno egy jókora lórúgással ért fel számomra. Az a lemez kegyetlenül horzsolt, és egy olyan szintű frusztráció volt benne, hogy egy paradoxonnal élve, öröm volt hallgatni. Az Unsanenek meg volt a maga egyedi hangzásvilága. Szénné torzított bőgő, olyan ének mintha egy félőrült egy magnetofonba üvöltözne, és mindez megütött egy olyan mély tónust, ami még a new york-i underground alá licitált. Mindez történt 1998-ban (amikor is már tíz éve működtek).

 
Az Unsane kikerült a látókörömből, és már egy jó ideje meg sem fordult a fejemben, hogy feltegyem az Occupational Hazardot. Van ez így. Hallgatsz valamit, mert nagyon bejön az összkép, de azért annyira nem volt egy változatos lemez, hogy tízedik, huszadik hallgatás után is találj benne valami, ami miatt újraértelmezheted, vagy újragondolhatod a dalokat.
 
Az Unsane leginkább egy hangulatot közvetít. Egy pesszimista, vehemens, és gonoszkás hangulatot. Mindenesetre mindezt nagyon ösztönösen, és baromira hitelesen. És teljesen igaz ez az új albumukra is a Wreckre. Hangzásában az a különlegessége az Unsanenek, hogy az ének szénné torzítva, a basszus dettó, a gitár viszont nem túlzottan. Furcsának tűnik leírva, de meghallgatva kifogástalan a végtermék. Tuskó, paraszt, és vehemens, pont olyan, mint amilyennek lennie kell. Mindez erős középtempóban.
 
A kezdő Ratscel máris megteremtik az alaphangulatot Unsaneék –maga a szám, akárcsak a Metropolis, a No Chance, a Ghost, vagy a Roach kicsit a Kyuss, Queens Of The Stone Age sokat megélt basszerének, Nick Oliverinek az egyik bandáját, a Mondo Generatort juttatja eszembe-. Vad, finomkodástól mentes, és szövegileg végtelenül pesszimista hangulatot villantanak ezek a tételek. 
 
Emellett vannak igazán különlegesnek számító dalok is a Wrecken. A Decay – az Unsanehez mérten - már-már balladaként felfogható darab. A Pigeon is kellemes meglepetés a kicsit elszállósabb dallamaival, de például a Stuckra akár a slágergyanús jelzőt is ráaggathatnánk, Chris Spencer itt villant, hogy nehogy azt higgyük, hogy csak a torzított üvöltözésből áll a hangszín palettája. Az album egyik legjobban sikerült dala, a Don’t is egy nem túl ortodox Unsane tétel, leginkább a Helmet mindenkori hangulatát idézi fel ez a szám, legalább olyan minőségben. A záró Ha Ha Ha meg… na az olyan is. Amúgy nem rossz, de talán elég sok mindent elárul az, hogy a refrén szövege is ennyi. Bolondos düh kitörés, és ennyi!
 
A Wreck egy pofátlanul jól sikerült lemez lett, és amellett, hogy maga a zene egy elég súlyos, mócsingos, és néhol nehezen emészthető, mégis hallgattatja magát. Ráadásul a többszöri meghallgatás után sem válik egysíkúvá. Érdemes egy próbát tenni vele bárkinek, aki csípi a felzaklatott zaj rock/metál dolgokat!
 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr774489078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum