Szereted a light kólát?: Marilyn Manson - Born Villian (2012)

2012. május 07. - scorn

Nem tudom ti hogy vagytok Manson-nal, de én annak ellenére, hogy 10 éve nem tud kiadni egy (a trilógához képest) értelmes koncepcióval rendelkező albumot, én szeretem hallgatgatni az új albumait. Ha az ember valahogy megemészti, hogy a legendának vége, és egy kibaszott bohóc lett belőle, aki az industrial metal-ból szép lassan az industrial-t és a metal-t is eltüntette, annyira hogy lassan már alternatív rock-nak nevezhető leginkább a zenéje, szóval akkor úgy néha-néha élvezhető. A nóták közel sem olyan faszák és egyediek, mint a trilógia idején, de minden albumon van pár dal, ami kifejezetten tetszetős, úgy overall meg “korrekt” albumokat ad ki.

Ezzel azt akarom mondani, hogy aki továbbra is azt a fajta minőséget várja el tőle, amit régen nyújtani tudott, akkor bizony nem fognak tetszeni az új anyagai. Persze sokan vártuk, hogy Twiggy Ramirez visszatérésével újra eljön az a Manson akit régen ismertünk. Mégis a legutóbbi The High End of Low albummal a zenekar elkészítette a legarctalanabb albumukat. Ehhez képest a John 5 által írt Golden Age of Grotesque vagy a Tim Skold által írt Eat Me Drink Me lemezeknek legalább volt egy egységes arca, egy zenei koncepciója (az előbbinek, hogy egy kurvajó zúzós ipari metal anyag, utóbbinak, hogy romantikus/gótikus/szerelmes szirup). Pedig papíron a High End of Low-nak tökéletesnek kellett volna lennie, hiszen Twiggy és Chris Vrenna (American McGee’s Alice OST, valaki?) zeneírói vénája kétség kívül fantasztikus... volt. Voltak nagyon-nagyon jó nóták a lemezen, amiket rongyosra lehetett hallgatni (Devour, Four Rusted Horses, We're from America, 15) mégis összességében sok volt a töltelék nóta. Fölöslegesen volt túl hosszú a lemez, tele fölösleges nótákkal. Ezt pontosan azért vesézgetem, mert ugyanez igaz az új lemezre is. Ugyanaz a zeneíró brigád, és még inkább szenved az előző album betegségeitől.

A Hey, Cruel World... még kellően brutális, elfért volna a régi lemezeken is, igazi fajintos, zúzós Manson nóta. A slágeresebb No Reflection is helyén van még, de a refrén itt is legfeljebb a korrekt szintet üti meg. A Manson által írt Pistol Whipped egy lassú, döngölős, de összességében unalmas darab, az Overneath the Path of Misery pedig kifejezetten szar. Kis felüdülés a nagyon hangulatos, fülledt Slo-Mo-Tion, igazi kúrós nóta, amiben végre jókat énekel Manson. A játékos The Gardener is király, elfért volna akár az Eat Me albumon is, a fa-fa-fa-fa-fa-fajintos refrén és az ütemtől teljesen független szövegelés is jó hallgatni való. A The Flowers of Evil az a kategóriájú nóta, hogy ha hallanám a rádióban, mint szokásos alternatív rock sláger, akkor tetszetős lenne, de Manson-i mércével egy hatalmas filler. A Holy Wood-os Children of Cain is egy hangulatos lassú darab, de valahogy a vokálok csak minden második hallgatásnál tetszenek, a többi esetben inkább idegesítőek. A Disengaged-et is annyiszor, de annyiszor hallottuk már az öregtől, most itt van újra egy lerágott dal, csak még light-ossabb köntösben. Uncsi. Az érzelgős Lay Down Your Goddamn Arms sem lenne rossz, ha nem hallottuk volna már előtte párszor. A Murderers Are Getting Prettier Every Day is pörgős darab, na ilyen kéne még, ahogy a Born Villain is igazi, IGAZI Manson nóta, az ilyen nótákért szeretjük. Egy újabb siránkozós filler után pedig jön a bónusz feldolgozás nóta, a You're So Vain, aminek érdekessége, hogy maga Johnny Depp játszik benne, gitáron és tán dobon is. Nos, Manson mindig is nagy királya volt a feldolgozásoknak. Egyrészt kibaszott jó dalokat talált általában, másrészt majd’ mindet sikerült a saját arcára faragni, és teljesen egyedi, új nótává változtatni. Legalábbis 10 évvel ezelőttig. Ez ugyanis egy annyira harmat gyenge próbálkozás, hogy szóra sem érdemes.
Szóval ugyanott vagyunk mint három évvel ezelőtt. Kevés, kevés, kevés. Szomorú az a tény, hogy az az ember, aki zenekarával annak idején, legalább kétszer újraértelmezte az ipari metal-t, és olyan utánozhatatlan, groteszk image-el rendelkezett, hogy mai napig beleborzong az ember, az ma nem képes többre, mint egy átlagos rock lemez kiadására. Sehol az odabaszós gitár témák, sehol az ipari különlegességek, sehol az elektronikus kütyük, és ami a legnagyobb probléma, sehol az igazán jó nóták. A cikkben fentebb kiemeltek is hamvasak a régi albumok fényében. És most végig pontosan az a fajta fasz voltam, aki a régi időket siratja és ezért nem tetszik neki a lemez. Ha ettől elvonatkoztatok, akkor egy jó kis rock/metal lemez, ami kellemes hallgatni való, de az is biztos, pár év múlva csak nagyon kevés nóta fog újra a playlist-be kerülni róla. Sokkolni már egyátalán nem sokkol, de végülis, néha jól esik a light kóla.

Tracklist:



 

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr444490076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum