Földbe gyalulva: Sleep, A Storm Of Light @ Club 202, 2012.05.12

2012. május 13. - RaczUr
 
A tavalyi év igencsak elkényeztette a stoner rock kedvelőit. Volt itt Kyuss Lives! –akik idén is eljönnek Magyarországra- Karma To Burn kétszer is, és úgy tűnik, hogy ez a kedves kis tendencia továbbra is tartja magát, Vino újra meglátogat majd minket, most az alap zenekarával a Saint Vitusszal, de mégis számomra az egyik legínycsiklandóbb eseménynek a Sleep koncertje tűnt. A Sleep kult státusza megkérdőjelezhetetlen ebben a szcénában, és a végtelenül lassú, mély, és koszos riffek garantálták, hogy egy felejthetetlen estének nézzünk elébe. Már csak azért is, mert az amerikai banda először tette tiszteletét.
 
A helyszín a Club 202 (leánykori nevén Wigwam), ami nekem sose tetszett igazán, és nyolc óra előtt nem sokkal úgy tűnt, hogy nem is igazán verődünk össze annyian, hogy egy valamire való koncert hangulat kialakuljon. Egy kötelező sör vásárlás, és annak elfogyasztása után nem sokkal viszont már jött is az A Storm Of Light. Ekkorra már azért elég tetszetős létszám álldogált a színpad előtt.
 
 
Az A Storm Of Lightot nem ismertem eddig, és nem is spoilereztem le őket előzetesen, mindenesetre egy nagyon pozitív meglepetés volt számomra, amit a színpadon nyújtottak. A zenéjükben egyszerre benne volt az Isises elszállás –a Page Hamiltont idéző frontember énekhangja is leginkább ezt a bandát hajazta-, volt benne egy korai mastodonos progresszivitásra való hajlam, és a zajkeltések terén gyakran felidéződött bennem a Neurosis munkássága.
 
A cucc nagyon jól szólt, és maga a banda is oda tette magát. A banda egyik különlegessége, hogy a két gitáros egyike egy dekoratív hölgy volt, aki a basszerossal egyetemben nagy elánnal pakolta egymásra a néhol post rockosan elszállós, és acsarkodós riffeket. Nekem nagyon bejött a zenéjük, még úgy is, hogy azért a Sleep tufa egyhangúságához, improvizáló hozzáállásához képest azért kicsit távolabb álltak.
 
Időben véget ért a Storm Of Light, és ekkorra már szép számban gyűlt a hallgatóság is, akiket egy igazi agybomlasztással szórakoztatott a Sleep. Nem voltak átkötő zenék, nem volt koncert előtti beállás, kaptunk ellenben egy dokumentumfilmet, amiben egy jól szituált, kéjenc fejű tag kiselőadott nekünk rákokról, állatokról. Erre azért kevesen voltak felkészülve, de maga az ötlet szerintem nagyon atom volt, a narrátorunk irreális mindig mosolygó feje pedig tényleg bénító volt egy idő után.
 
A Sleep pedig ezután a tudásbővítés után belekezdett. Amolyan sleepesen, öregesen, ráérősen, de elképesztő fílinggel. A Storm Of Lighthoz képest a hangzás itt nem volt annyira a toppon, a gitár kicsit kásás volt, a basszus búgott, de ez csak még jobban erősítette bennünk az érzetet, hogy a doom/stoner egyik alapbandájával van dolgunk.
 
A Sleep meg szép lassan megfogta a fejünket, és komótosan beletaszította azt a padlóba, hogy néhány elkapott momentumnál páros lábbal döngöljön minket le, egész a Föld magjáig. Itt nem arról volt szó, hogy egy zenekar majd jön, lenyomja a maga kis showját, vissza taps, köszi, még egy szám, ti vagytok a legjobb közönség. Nem! Itt három koravén tag  felment a színpadra, és földöntúli zajokkal riogatott minket, nagyjából telibe szarva a feléjük támasztott elvárásokat.
 
A basszer/énekes Al Cisneros mint valami groteszk mesefigura, lépkedett jobbra-balra, meresztette a szemeit, és a világ legszárazabb tónusában szólt bele néha-néha a mikrofonba, és valami lehetetlen módon pengette a Rickenbackerét. A gitáros Matt Pike félmeztelenül, hosszú évek munkáját rejtő sörhasát villantva rázta a fejét, és csiholt ki zaj masszát a mögötte álló erősítőből. És ha ez nem lenne elég, a kivetítőn még borultabb dolgok voltak, passzolva a zenéhez. A fő téma az űr/univerzum volt, amolyan folyamatos háttérként, de összegezve, volt itt univerzum-rakéta kilövés, univerzum- Hold utazás, univerzum-ganja bokrok, és volt univerzum- William Dafoe montázs is. Beteg dolgok ezek.
 
 
A Sleep gyakorlatilag másfélórán át közvetített nekünk egy hangulatot, egy fílinget, amit talán csak a Holy Mountain címadója, és a Dragonaut fokozott valamelyest, de igazából olyan érzésem volt, mintha egy nagy jambe futottam volna bele, de mindenképp hatásos volt, mert még hazafelé is Sleep riffek mentek a fejemben. A befejezés egy jó két percnyi zajkeltésben testálódott Al Cisneros-tól, majd erősítő lekapcs, egy alig hallható „Thank You”, Al hátra ment még a bongjáért, majd a színpadról le. A Sleep simán földbedöngölt mindenkit, aki ott volt. Ennyi!
 
Hatalmas köszönet a fotókért Kelemen Gézának és az underground.hu-nak.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr214506246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum