A nyolcvanas évek második felében történt, hogy egy barátom éppen áttért a thrash metalra, minek következtében kiárusította addigi power/hr készletét. Nem emlékszem mennyiért, de nekem jutott a Dream Evil című kazi - ugyanis az előadónak vicces neve volt.
Ami azok után velem történt, az az, amit az öregek Beatles-élménynek hívnak. Hallasz valami olyat, amit még nem, valami meglepőt, sodrót, szárnyalót, letaglózót, meghatározhatatlant. És egy hangot, ami egyszerre melodikus, egyszerre rekedt, valamifajta "bukéja" van. Azután végigizgultuk - mert persze, hogy másoknak is lejátszottam a szalagot, s rájuk ugyanúgy hatott - a pályázatot, melynek fő díja a Dio zenekar gitárosa posztja volt. Egy 17 éves, angol srác nyert, úgy emlékszem, Robertsonnak hívták, példát mutatva "legkisebb fiúként", hogy bárkiből bármi lehet. Azután újra alakult - na nem a diós tészta, hanem - a dios Black Sabbath; összehoztak az öregfiúk egy fasza kis albumot. Nem tudtuk, hogy klasszikus lesz, mi csak ronggyá hallgattuk a kazettát.
A végzet iróniája, hogy a PECSA Music Hall teremébe lépésünkkor Ronnie-James - már csupán egy óriás kivetítőről - az After All (the Dead) címet viselő nótát énekelte. Akkor - ezen a '93 körül felvett koncerten, melyet ráhangolódásként lejátszottak nekünk az esemény előtt - mindez még csupán fantáziálgatás volt, két éve már keserű valóság.
Számomra különösen, ugyanis sosem láttam-hallottam a Mestert a maga valójában. '97-ben, amikor a Dio logó alatt vette be Budapestet, én éppen betegeskedtem. Kb 10 évvel később Heaven and Hell zászló alatt jött Tony Iommyékkal - viszont nekem nem a Black Sabbathoz kötődik a kora-ifjúságom, rajongóként az első Dio szólólemezig, a '83-as Holy Diverig nyúltam csupán vissza. Kivárom, amikor ismét saját csapatával érkezik, gondoltam.
Az Északi-tenger partján nyaralva, fittyet hánytam a világ zajára és híreire, mikor telefonált egy barátom:
- Hallottad mi történt Dio-val?
-Úgy érted, koncert lesz?
- Az már nem lesz. Soha többé.
Szóval nekem már csak a kivetítő jutott. Ott fogja az akkordokat Dio mellett a régi harcostárs, Tony - nagyon úgy tűnik, nem csak zenei hadszíntéren az, hanem a betegségben is osztoznak...
Vége a kivetítőn a koncertnek, s kezdődik itt lent. Még azért bejátsszák Vinnie Appice és Nils Patrick Johansson üzenetét a koncert résztvevőinek, azután belecsapunk a Kill the King-be. Közben a terem is megtelik, azaz a terem fele, ugyanis ma csak ennyi áll rendelkezésre. A szervezők, úgy tűnik, tudták: ennyien leszünk. Hát igen, a magyar média gyalázatosan agyonhallgatta Diot - és hihetetlen gazdag életművét - inkább már csak a halála után foglalkoztak vele.
Minden résztvevőt hosszasan méltatnom kéne, hiszen gázsijukról lemondva vállalták az estet, amely az emlékezésen túl gyűjtőakció is volt egyben a Magyar Rákellenes Liga számára. Hogy minél kevesebben legyenek, akikre már csak emlékezni lehet. Nem hogy elvállalták ezek a zenészek, hanem sokan közülük maguk keresték a szervezőket. Úgy érezték: itt a helyük. Egyéniségük keveredett Dioéval. Így teljesült be a közhely: örökké bennünk él... Had ne írjak neveket - rettegek, hogy valakit igazságtalanul kihagyok. Legyen ide elég az este néhány epizódja. Csak úgy Dio-héjban.
A Szervező fáradhatatlan. Énekel, két dal között buzdítja a népet. Az akusztikus blokk oroszlánrésze is az övé. Csodálatos a Rainbow Eyes. (Természetesen a Rainbow-tól.) Két tizennégy éves lány is része a blokknak. Egyikük az ismert rock-újságíró leánya. Vastaps. Nagyon jó, hogy az ifjak sem csupán a csonthéjas gyümölcs jut az eszükbe a név hallatán. Velünk is eljött egy 21 éves munkatársam. Hamarább felismeri a Rainbow-számokat, mint én.
A Túlélő is neki ül az egy szem szintinek, saját dalait játssza. Emlékeztet minket, hogy nekünk is van egy Dionk, csak őt Tunyogi Péternek hívják. Így, jelen időben. Hasonló hang - hasonló sors. Ha nem félünk semmitől, akkor mindent legyőzünk. A rákot is. Ezt az ő példája tanúsítja, hiszen ő a Túlélő. A Parodista a lehető legnemesebb értelemben vett alázattal közelít Ronnie-James dalai felé. Szakmai ártalom teheti, hogy mozdulatai eléggé elnagyoltak. Viszont a rockisten hangját jól képes utánozni. Igaz, a slágerek jutnak neki: Holy Diver, We Rock.
Ritkán hallhat az ember dobost dalra fakadni. Azzal kezdi, hogy a magassága már megvan ahhoz, hogy Diot énekelhessen. Hozzáteszem: a hangja is. Ha jó mappában keresgélek memóriámban, egyszerűen csak I a Black Sabbath-szám címe, amit előad nekünk. Az emlékestnek élőzenei része négy órája tart már, mikor elindulunk. Korai kelés, kemény munka napközben - eddig bírtuk. Hiába, no, megható módon sok mindenki itt akart lenni ma este.
A fényképek használhatatlanok, legyen a szerkesztő gondja mindez (bocsi Attila), én nem vagyok fotós, csupán megpróbáltam. Ami számunkra fontos, hogy azzal az érzéssel távozhatunk: az ember az egyetlen élőlény, amely egy jó nagy fuck off-ot képes mutatni a halálnak. Hiszen Ronnie ott volt közöttünk. Éreztük a jelenlétét. Esküszöm, nem lepődtem volna meg, ha valamelyik (használhatatlan) fotón megjelenik vigyorgó képpel, ördögvillát mutatva.
