Csajok (és jófej srácok) minden mennyiségben - Epica, Xandria, Voices of Destiny @ Club 202 Budapest, 2012 május 13. - koncertbeszámoló

2012. május 17. - viliricsi

 

Odafelé úton mostanában szokásos, koncert előtti játékunkat játszottuk, azaz tippelgettünk, hány honfitárs (és környező országbeli) teszi tiszteletét az újabb szimfonikus metal esten. Elősegítette a telt házat jóslók dolgát, hogy csak a mi villamosszerelvényünkön többen voltak akik láthatólag a bulira igyekeztek, mint legutóbbi Club 202-es ott létünkkor, Blaze Bayley "előadói estjén". Kapunyitásra aztán mindenki előkerült, és a magunk fajta metal fanoknak, akiket majd a sírba is fémkoporsóba tesznek, szívet melengető volt a bebocsájtásra várók hosszan kígyózó sorának látványa.

Nem volt baj még az sem, hogy a büfében sokat kellett sorban állni - ráadásul az egyik sort végigállván a másikba küldtek, mert annál a pultnál nem volt a kért ital, mondjuk át lehetett volna hozni, de mindegy. A színpadra jó rálátás nyílt, no meg a Voice of Destinyre, akik fél nyolc tájban a színpadra pörögtek. Meg ráhallás is, megjegyzem, a hangzás végig korrekt, metal-koncerthez illő volt. Na, tehát az említett csapatról nulla ismerettel rendelkeztem, és könnyen lehet, hogy a jövőben sem fog az általános műveltség kritériumai közé tartozni a V.O.D. beható ismerete. Pedig elég jól indítottak; jót zúztak mindjárt, majd visszaváltottak lírába, végül a középtempónál állapodtak meg. Ezen kívül sajnos nem jellemezte őket túl sok változatosság. A szokásos: szoprán csaj, akinek az egyik zenekari tag - jelesül a billentyűs - válaszolgat hörögve. A King Diamond világát idéző zenei párbeszédet hallgatván azon meditáltam, vajon hogyan lehet három darab, ennyire tök egyforma zenekart összeszedni?

Leszámítva, hogy Xandriaék nem hörögnek. Ők csak az este kellemes meglepetése voltak számomra. Örültem, hogy újra láthatom Manuelát és a srácokat - azt hittem, az őszi Out of the Dark fesztivál után (lsd. beszámoló) erre jó ideig, vagy tán soha nem kerül már sor. Ennél is kellemesebb meglepetés volt, hogy a népesség is hasonló szeretettel fogadta őket, mint ami bennem is lakozott irántuk. Sőt, nagyon sokáig kellene keresgélnem emlékeim közt, hogy olyan előzenekart találjak, akik ekkora sikert arattak, mint ezen az estén a Xandria. Lehet, hogy ehhez mi is hozzájárultunk lelkesítő írásainkkal - vagy szerénytelenség lenne ezt állítanunk? Mindenesetre úgy látszott, az ily mértékben lelkes fogadtatás meglepi őket.

Az új lemezt beharangozó Valentine-nal indítottak, majd szintén a Neverworld's end-ről érkezett a Blood on my hand. Bátran játszottak új nótákat a továbbiakban is, és ki merték hagyni a Forever & now-t. Pedig elég hosszas bizonyítási lehetőséget kaptak. Éltek vele. Manuela nem a "végzet asszonyaként " volt jelen, ahogy a műfaj nagy könyvében meg van írva, hanem kommunikatív, közvetlen, barátságos volt. Akárcsak a fiúk. Végül az India című epikus nótával zárult be a kör, azaz a program, melyet egyébként a pörgősebb, zúzósabb nóták jellemeztek.

Epikusság után Epica. Azaz előtte vagy öt percen át tartó, kattogós intro. Közben megcsodálhattuk a futurisztikusan berendezett színpadot, a Jordan Rudess-éhez (Dream Theater) hasonló, fémborítású, forgatható szintetizátorral a középpontban. Simone Simons énekesnőt dizájnosan hajlítgatott mikrofon várta. Az intro nagy nehezen átfolyt a nem rég megjelent album (Requiem for Indifferent) kezdetébe, melynek a Karma címet adták, majd a felcsigázott közönség arcába kapta a Monopoly on Thruthot. Ez a pszichés hadviselés a koncert időtartama alatt végig jelen volt. Leginkább a fények játékában nyilvánult meg. Ilyen kicsiny színpadon ritka madár az ilyen mértékű látványosság! Igaz, kellett is, mert - valljuk be, bár a rajongók bizonyára kommentelni fognak érte - a holland symphonic metal zenekar nem éppen változatos stílus-világa okán vált ismertté.

Feleségemnek kijelentettem, hogy nem fogom végig állni a bulit az első sorok egyikében, megtapasztalom, milyen a hangulat, és leülök valahol. Nem vagyok rajongó, de mégis elől ragadtam, és ez annak tudható be, hogy állandóan történt valami a színpadon, ami rabul ejtette a figyelmet. Az álszenteskedés vádját vonhatom magamra, de nem Simone külseje volt az. Életem első Epica-élménye az volt, mikor egy haver klippet mutatott a hollandokról, ezzel a kommenttel: "az egyetlen zenekar, amit nem a zenéje miatt hallgatok". Nekem már akkor sem jött be túlságosan Simone, most meg annyira sem. Ahogy megjelent testre simuló bőrruhában, hatalmas, fodros, féloldalas gallérral kiegészítve azt, nos - tinédzserül szólva - kicsit gáz volt. Reménykedtem, hogy majd átöltözik - nem öltözött át, viszont megszoktam. Egyéb gond pedig nem volt vele. Egyszerű lányként viselkedett; a nótákat beleénekelte a közönségbe (ha nem stílustalan így fogalmazni), hosszú, ezúttal inkább szőke felé fakuló haját szorgosan pörgette.

Elég érdekesnek találtam, hogy a hangja élőben sokkal szebb volt, mint a stúdió-felvételeken. A Delirium gyönyörűen lejött. Mármint ez egy balladisztikus dalnak a címe a legutóbbi albumról. Apropó, a setlistnek majdnem felét a Requiem for Indifferent cd dalai tették ki. Természetesen helyet követelt magának a friss klippes Storm the Sorrow is.

A levonulás után újra az idegesítő prüntyögésé volt a főszerep, majd nagy nehezen visszaszállingóztak az emberi főszereplők is. Igaz, ezek után vagy harminc percet nyomtak még nekünk. A ráadásblokk első száma a Cry for the Moon volt - talán ez aratta a legnagyobb sikert a program folyamán. Nagyon korrekt kis metal est volt, bombasztikus formában lévő zenekarokkal.

fotók: Réti Zsolt

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr694507817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum