De ne szaladjunk ennyire előre. Az estét a holland Kill Ferelli kezdte, ahol szintén egy gyönyörű énekeshölgyet csodálhattunk a színpadon. Kelly Kockelkoren feltűnt a főzenekar koncertjén is, nagy jövő előtt állhat még ő, illetve a zenekar előtt. Alapvetően jó volt, bár lehetne egyedibb. Annekéhez hasonló, gitár alapú pop/rockot nyomtak ők is.

 

 

A másik vendégzenekar a német Frames volt. Postrock, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Voltak okos megoldások, zenei finomságok szép számmal, ugyanakkor a hangulat elég lapos volt. Igaz, nem is voltak túl sokan a nézőtéren. Mindenesetre a srácok lelkesek voltak, de így első blikkre azért inkább a God Is An Astronaut koncertjére megyek el a műfajból.

 

9 óra környékén kezdte el az este háziasszonya a performanszát. Várható volt, hogy sok dal lesz majd az Everything Is Changing című új albumról, és ez így is lett. Rögtön a nyitó szám a Feel Alive volt, de harmadikként érkezett is a másik sláger Take Me Home. Érdekes, hogy pont az első pár dalnál éreztem a bizonytalanságot Annekénél. Egészen megilletődve lépett a színpadra, mintha zavarban lett volna, de aztán beindult rendesen. Sokat segített ezen a közönség is, amit, mint már oly sokszor koncertlátogatásaim során, hatalmas gratuláció illet. No, nem az összegyűltek száma miatt, mert az jóindulattal is csak erős félháznak volt nevezhető, hanem a hangulatcsinálás végett. Szerintem mindenki remekül érezte magát, Anneke is egyre felszabadultabban táncolt és mosolygott a koncert második felében.

 

A szólóanyagon kívül voltak a setlistben Agua de Anniqua dalok is, legnagyobb örömömre The Gathering nóták is felcsendültek (Saturnine, Even The Spirits Are Afraid), illetve egy Chocolate Genius feldolgozás (Down So Low). Ahogy említettem, a Kill Ferelli énekesnőjével is adott Anneke egy duettet. Kétszer volt visszataps, pár perc híján másfél óra volt a koncert.

 

 

Nem egy túlságosan brutális zene, és nem is túl formabontó, kétségtelen. Gitár, basszus, dob, ének. Egyszerű témák, egyszerű felépítéssel. Tulajdonképpen, ha szigorúan vesszük, rengeteg szám majdhogynem rádióbarát poprock. Mégis, van valami a holland hölgyben, ami miatt elmentem, jól éreztem magam, végigmosolyogtam a koncertet, sőt, néha még táncot imitáló mozdulatokat is tettem, pedig ez aztán igazán nem jellemző rám. A hangja, illetve az egész hölgy jelensége, ahogy magassarkúban, esetlenül próbál táncolni a színpadon, miközben a tetovált karjával tartva a mikrofont angyali mosollyal énekel. Nekem nagyon tetszett, és bármilyen formációval is jön legközelebb, megnézem, ha tehetem. 

 

fotók: Réti Zsolt

(Anneke fotóból lesz még, türelem...! :) )