Mike Portnoy dobos kilépése a Dream Theaterből, mint emlékezhetünk, nem akármilyen felzúdulást váltott ki annak idején, akárcsak az azt követő sajtókampány. Szerencsére azonban idővel ismét a zene vette át a főszerepet Mike életében, és jelenleg a (tavaly év elején létrehozott) modern groove metal supergroup Adrenaline Mob élvez nála elsőbbséget. Az Omertà albumot bemutató európai turné rövidesen Budapestre is eljut, aminek keresve se találhattunk volna jobb felvezetést, mint egy rövid beszélgetés magával Mike-kal...
Nyilván felkészültél arra, hogy a Dream Theaterből való kilépésed ürügyén kapsz majd hideget-meleget. Mi volt a legdurvább, legmegdöbbentőbb dolog, amivel ebből az apropóból szembesülnöd kellett?
Mike Portnoy: Hát, nem is tudom. Ez egy alaposan átgondolt, számomra rendkívül fontos lépés volt az életemben, és kiakasztott, hogy a média agyondramatizálta és ellentmondásossá tette, holott semmi drámai vagy ellentmondásos nem volt benne. Éppen ezért nem is szeretnék a Dream Theaterről beszélni. Inkább arra a tucatnyi izgalmas dologra összpontosítok, amely most tölti ki az életemet.
Volt-e már a kiválásod idején is határozott elképzelésed arról, hogy kikkel és milyen zenét szeretnél játszani?
Mike: Különböző emberekkel akartam együtt dolgozni különböző dolgokon, olyasmibe viszont nem szerettem volna belevágni, ami úgy szól, mint a Dream Theater. Azt már huszonöt éven át csináltam, úgyhogy új ihletet, új utakat kerestem, és MINDET be is akartam járni. Aztán, még mielőtt bármit is önállóan összehozhattam volna, minden jött magától és hullott az ölembe: a Flying Colors, az Adrenaline Mob, Neal Morse azóta készült két szólólemeze, a Stone Sour, a Hail!, a Fates Warning... Magamtól csak igen kevés dolgot tudtam létrehozni és elindítani, annyira lekötött a sok ajánlat, amelyet kaptam. Mindegyik hihetetlenül élvezetes és izgalmas, egy-egy utazás a zene különböző területeire. Most is több dologgal foglalkozom, de pillanatnyilag az Adrenaline Mob turnéja az elsődleges. Később turnézni fogok a Flying Colorsszal, Neal Morse-szal, aztán Billy Sheehannel és Tony MacAlpine-nal és Derek Sheriniannel. Jelenleg viszont minden az Adrenaline Mob körül forog, alig várom az előttünk álló bulikat!
Minél változatosabb, annál jobb...
Mike: Rengeteg különböző dolgot imádok, és a pályám során mindig is igyekeztem különböző dolgokban kipróbálni magam. Imádom a Dream Theater zenéjét, meghatározó része az életemnek, de jelenleg mást akarok csinálni. Az Adrenaline Mob inkább direkt hard rock vagy metal, a Flying Colors kicsit poposabb és alteresebb... Mindenféle zenei irányzat jöhet, és mindig a világ legjobb muzsikusaival dolgozom együtt, ami igen inspiráló számomra.
Szerinted mennyire sikerült eddig kiaknázni az Adrenaline Mobban rejlő potenciált?
Mike: Az Adrenaline Mob legnagyobb erősségét szerintem egyfelől a dalok jelentik. Az adott zenei stílusban ezek hihetetlenül erős nóták! Másfelől meg ott vannak a bulik. Ebben a bandában rengeteg energia van, és nagyon feldob, hogy estéről estére Russell Allennel, Mike Orlandóval és John Moyerrel együtt léphetek színpadra. Energikusan, felpörgetve, lelkesen nyomjuk így négyen. Az sem számít, hogy tíz vagy ezer embernek játszunk, mert mindenkire átragasztjuk. Megérzed, és nem tudsz nem bemozdulni rá! Szerintem mindenki lehidalt az Adrenaline Mobtól, aki adott egy esélyt neki. Nem hiszem, hogy bárki is úgy távozott egy Adrenaline Mob buliról, hogy ne egy nagyszerű koncertzenekart látott volna. Ez nem az a fajta banda, amelyet az ember ülve, karba tett kézzel, az eljátszott hangokat számolgatva néz. Ez egy élő zenekar, amely szórakoztat, bemozdít, megizzaszt. Nem tudsz ellenállni! Együtt szórakozol a bandával. Megvan a kontaktus a zenekar és a közönség között. Számomra ez roppant fontos! A Dream Theater időkben is állandóan szükségem volt a közönséggel való kapcsolatra. Arra, hogy láthassam az embereket. Ez inspirált estéről estére. Az Adrenaline Mobban négyen állunk ki így a színpadra.
Az EP, illetve az „Omertà” album dalait még Mike Orlando kezdte írni, és Russellel csak később kapcsolódtatok be a folyamatba, igaz?
Mike: Igen, így van.
A következő lemezre már nyilván csapatmunkában fogjátok írni a számokat...
Mike: Várjuk az alkalmat, de most még nem gondolkodunk rajta és nem is tervezgetjük. A lényeg momentán az, hogy a lehető legtöbb helyre jussunk el ezzel a turnéval. Ugyanakkor mindannyiunk számára izgalmas kérdés a következő lemez lehetősége, hiszen azon Russell, Mike Orlando és jómagam, valamint John Moyer is együtt, négyesben dolgoznánk. Semminek nem örülnék jobban, mint annak, ha ez a csapat turnézna, ha állandóan pörögne. Bármit is csinálok, azt teljes erőbedobással teszem. Ha egy zenekar kellő mértékben leköt, akkor minden áldott este játszom, és kíváncsian várom, mit hoz a jövő a bandának.
Itt Európában Mike Orlando gitáros számít a legkevésbé ismert névnek közületek. Az Államokban mennyire népszerű?
Mike: Nem igazán. Most még új arcnak számít, úgyhogy ez az első alkalom számára, amikor széles körben mutathatja meg, mit tud. New York legjobban őrzött titka volt...
Tekintve, hogy téged a nagyközönség a technikás és komplex dobjáték képviselőjeként ismer, mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást az Adrenaline Mobban?
Mike: A zenének nem feltétlenül kell kihívást jelentenie ahhoz, hogy jó legyen. Élvezem, ha technikás, sűrű, bonyolult muzsikát játszom, de azt is, ha egyszerűen csak jól érzem magam a színpadon, ha energia és izgalom jár át. Ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor az Avenged Sevenfolddal turnéztam. Az egy csodálatos élmény volt. Csak felmentem a színpadra, és belefeledkeztem az ütemekbe. Nem kellett matekoznom... Ami a zeni ízlésemet illeti, az iPod-omon mindenfélét hallgatok a Beatlestől a Lamb Of Godig. Nem csupán az összetett és komplex zenéket élvezem. Sőt, ha belegondolok, a legtöbb banda, amelyet szabadidőmben hallgatok, nem is összetett, komplex vagy technikás. A legjobban azt élvezem, ha van húzása és dallama. Szóval az Adrenaline Mob is Mike Portnoy egyik oldala, csakúgy, mint a Flying Colors, a Transatlantic, a Billy Sheehannel közös projektem, vagy amit Neal Morse-szal csinálok. Ez mind egy-egy kaland a különböző zenei irányzatokban. Az ízlésem rendkívül szerteágazó, így a zeném is az lesz.
Ha már itt tartunk: nem úgy volt, hogy a Billy Sheehannel közös projektedben John Sykes is részt vesz?
Mike: Billyvel valójában két projektem is van. Az egyikben tényleg John Sykesszal kezdtük el dolgozni, de azóta már nem vele, hanem Richie Koztennel írjuk a zenét. A másik egy instrumentális progresszív zenekar, amelyben Tony MacAlpine és Derek Sherinian is játszik. Ezzel a formációval októberben Európában, novemberben pedig Ázsiában turnézunk majd.
Kinek az ötlete volt az „Omertà” lemezcím, illetve a gengszterfilmeket idéző borító?
Mike: Russell Allen javasolta a címet, és a borító ötlete is tőle származik. Az örökös kedvenc filmjeim között történetesen ott van a Nagymenők, a Sebhelyes arcú, meg a Keresztapa, és imádom a Maffiózók sorozatot is.
A Dream Theaterrel jó néhányszor megfordultál Budapesten. Van-e valamilyen különleges emléked a városról, vagy kötődésed hozzá?
Mike: Szeretek Budapesten játszani, mindig csodálatos közönségünk volt ott. Van egy szabadtéri koncerthely, ahol a Dream Theaterrel háromszor vagy négyszer is felléptünk az évek során (a Petőfi Csarnok – a szerk.). Az Adrenaline Mob budapesti buliját is nagyon várom már, mert az emberek most egy másik oldalamról is megismerhetnek. Kisebb helyeken fogunk játszani, aminek igen meghitt hangulata lesz. A Dream Theaterrel erre aligha nyílna lehetőség.
Az „Omertà” anyaga mellett készültök-e valami különlegességgel, ami a koncertprogramot illeti?
Mike: Játszunk néhány feldolgozást. Mindig ez a helyzet, ha egy zenekarnak még csak egy albuma van. Valamivel fel kell tölteni a programot. Amellett egy csomót jammelünk, és egyik-másik nótát is hosszabban nyomjuk.
