Aligha kétséges, hogy Mike Portnoy élete különösen izgalmas szakaszához érkezett. A nyughatatlan dobos ma szabadon, műfaji megkötések nélkül, a legkülönbözőbb formációkban játszhat a zenei világ krémjével, miközben a hajdani Dream Theater-arénaturnékat kisebb klubbulikra cseréli. Nincs ez másképp az Adrenaline Mobbal sem. Nálunk a PeCsa félig lezárt fedett koncertterme jelentette a kisebb klubot, ahol a rendelkezésre álló teret igen szépen megtöltötték az önfeledt tombolásra vágyók.
Úgy látszik, a Dreyelandsnek bérelt helye van a progresszív muzsika vezéralakjainak itthoni fellépésein, mindenesetre a Queensryche és a Fates Warning után most Portnoyék előtt is megmérettettek. Ám hogy ezúttal komoly újdonsággal is szolgáljanak, az eredeti énekes Nikola Mijic kényszerű távolmaradása miatt erre a félórára BZ ragadta magához a mikrofont. Vele, na meg az ő sok éves előadói rutinjával és a tőle megszokott szellemes konferálással egyből helyrerázódott a csapatnál sokat bírált frontemberi teljesítmény. Pedig büntetlenül megtehette volna, hogy papírról olvassa a dalszövegeket, tekintve, hogy az utolsó pillanatban ugrott be. Ehhez képest nemigen kellett puskáznia... Egy szó mint száz, profi módon oldotta meg a feladatot, és a zenekarnak szóló taps (jóval több mint udvarias tetszésnyilvánítás!) neki is kijárt.
Az Adrenaline Mob meg egészen egyszerűen hengerelt. Mike nem beszélt a levegőbe – lásd a vele készült interjút –, itt valóban intenzív, végig magas fordulatszámon pörgő show-t élhettünk át, ahol a muzsikusok irgalmatlanul feszes tempót diktálnak, miközben maguk is energiát merítenek a folyamatosan éneklő, ugráló vagy éppen ütemesen tapsoló közönségből. És amit nem lehetett nem észrevenni: túl azon, hogy maximálisan beleélik magukat a játékba, egymás társaságát is élvezik. Mi ez, ha nem abszolút örömzenélés?
Russell Allen énekes előtt külön megemelném a kalapomat, ha volna (neki történetesen volt; hol ledobta, hol meg visszavette). Színpadi munkája a Symphony X-ben is megnyerő, itt viszont még oldottabb közegben mozoghat. A hangja pedig továbbra is egy csoda. Az a legkevesebb, hogy lemezminőségben hoz mindent a legfinomabb melódiáktól a rekedt üvöltésekig, de talán Ronnie James Dio dallamait is ő adja vissza a leghitelesebben a mai mezőnyből. A most éppen kékre festett szakállát lobogtató Portnoy valósággal ringatózott a lüktető ütemek hátán. Láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy nincs más dolga, mint ütni a szigorú, de továbbra is rá jellemzően fifikás témákat.
Amúgy megmaradt ugyanannak a zenebohócnak, aki a Dream Theaterben is volt, s itt ezáltal mintegy második frontemberként funkcionált. Russellel olykor egymásnak hajigálták a dobverőket, máskor meg félreérthetetlen kézmozdulatokkal jelezte Mike Orlando gitárosnak, hogy ne tekeredjen már olyan nagyon a hangszer nyakára – ő ugyanis tényleg hajlamos elszállni a húrok bűvölésével. A szürke eminenciás szerepét a csapatban John Moyer bőgős tölti be, aki a rasztáin kívül semmiféle hivalkodó külsőséggel nem hívta fel magára a figyelmet, játékban viszont éppúgy odatette magát.
A program természetesen az Omertá albumon alapult, amelyet végig el is nyomott a négy „mobster”, még a Duran Duran-féle Come Undone is sorra került (persze Lizzy Hale nélkül). A legjobban az tetszett a műsor felépítésében, hogy a lemezen nem annyira ütős számokat is sikerült ügyesen elhelyezni dinamikailag. Így a nyitó Psychosane után a Feelin' Me alatt sem lankadt az iram, majd az Angel Sky nyugisabb pillanataiból a Freight Train groove-jai ráztak fel mindenkit. Vaskos meglepetést a ráadás-blokk sem tartogatott: jött a bemutatkozó EP-re is feldolgozott The Mob Rules, majd a legvégén, egy utolsó össznépi „hejjegetés” jegyében, egy másik Black Sabbath klasszikus, a War Pigs, és nyilván ezzel sem tudtak hibázni.
De hát náluk az jelentette volna az igazi meglepetést, ha nem egy alaposan megzúzott publikum hagyta volna el a csarnokot. Márpedig Russell nem csak beígérte, hogy szétrúgja a hátsó felünket a többiekkel együtt, de bizony még a lábméretüket is le lehet olvasni róla!
Fotók: Réti Zsolt
