Annak a rockernek, aki nem boldog a ténytől, hogy újra van Petőfi Csarnokunk, nincs szíve. Bizony vannak bandák, akiknek az Aréna túl nagy, a Club 202 meg túl kicsi, úgyhogy a Csarnok pótolhatatlan szórakoztató-központja fővárosunknak. Ezt leszögezhetjük, még akkor is, ha a hétfő estét két bosszúsággal indítottuk e helyen. Az egyiket a már megszokott szauna-élmény jelentette - kár, hogy ezt nem sikerült végre kiküszöbölni. A másik - ebből következő módon - a büfébe való sorban állás alatt történt meg velünk. Épp azon örömködtünk, hogy viszonylag gyorsan lepergett előttünk a sor, amikor is a felszolgáló hölgy közölte velünk: nem kaphatunk csak úgy italt, végig kell előbb állnunk egy másik sort a visszaválthatós bögréért. Apelláta nem volt. Háromszori sorkiállás után végre ott álltunk a pálmaház klímájú szentélyben azon gondolkodva, miért nem lehet e dolgokat humánusabban, egyszerűbben megoldani?
Mint cowboyok a coltjukat, úgy tűztük övünkbe a műanyagbögrék fogóját, mert mégiscsak kettő darab az ötszáz - no meg további folyadékfelvételre is így volt csak esélyünk. A keverőpult és a színpad közötti térségben állapodtunk meg valahol, mégsem kellett félni, hogy oldalba szúrunk valakit a csajkánkkal, nem préselődtek annyira a népek. Talán csak az első húsz sor tömörült. Úgy tudom, eredetileg kintre volt írva a buli, de a csaknem fele akkora belső térben sem sikerült a telt ház. Ez itten kérem, Magyarország, ahol világsztárokat szaharai hőséggel, és a viszonylag barátságos jegyárak mellett is kétezer nézővel fogadunk - talán Ákos Mákost kellett volna felléptetni ezen az estén.
Ha Magyarország, akkor magyar előzenekar. "Ez olyan, mint az Idoru" - kiabáltam feleségem fülébe az első dal harsogása közepette. Azután kiderült: azért olyan, mert az. A srácok nagyon lazára vették a figurát, de ez nem volt baj. Amennyire csak lehetett, az egész másfajta muzsikára beállt népet is meghódították. Ez főleg az említett lazulásnak, a humoros konferálásoknak volt köszönhető. A Friendset és a Moving on-t ismertem fel az angol nyelvűek közül, a Keserű otthon és a Félig szép szólalt meg anyanyelvünkön. Utóbbi személyes kedvencem, és most is elragadott a technikai malőr ellenére - az egyik gitáron elszakadt a húr, és időbe telt a probléma orvoslása. A Moving on alatt a népség szorgalmasan hajladozott, vastapsolt. A The Idoru pedig nem az a sírós szájú banda, hogy a cd-eladás így meg úgy - ehelyett kiosztottak a végén vagy háromszáz ingyen hanghordozót, ezzel is egy kicsit megdobva a háztartásokba került példányszámot.
Fél órás Idoru után fél órás szünet következett, majd elsötétült a terem. Már az Amy Lee énekesnőt éltető skandálásokból kiderült, de most a dobhártya beszakasztó sivításból még inkább, hogy nem csak a mennyiség a fontos - ide a magyar Evanescence rajongók krémjének krémje érkezett. A rajongás tárgyai minden teketória nélkül belekezdtek a 2011-es (legutóbbi) album nyitódalába, a What you wantba. Azután az etalon-lemez Fallenről nyomtak egy nótát, a Going Undert. A The Other Side-dal máris visszakanyarodtak az új cd-hez, melynek dalaival ezek után sem fukarkodtak csöppet sem. Ennek jelenként a "régi" Weigh of the World után a Made of Stone zárta az első blokkot.
És hogy ez a koncert első harmadának tekinthető rész hogyan telt? A főszereplő természetesen Amy Lee volt. Mondjuk a rajta lebegő flitteres fűszoknya-szerűség idétlenül hatott, tekintve, hogy ez elvileg egy metal-koncert volt, de ezt a stílus-bakit elég könnyen el tudtuk feledni a kedvéért. Leginkább a ritka jó előadásmódért, amely épp annyira volt dinamikus, mint precíz. Talán csak a lassú részeknél remegett meg néha a hangja. Kicsit mintha túl sokat vállalt volna; komikusan hatott, hogy amikor nem sikerült visszaérnie a szintetizátorhoz, "az" akkor is megszólalt.
Rajta kívül a dobos vitte még a showt artista módra kezelve a dobütőket. Kevés lábdobbal is - ha van létjogosultsága itt és most e jelzőnek - brutálisan tudott játszani. A többi hangszeres (két gitáros és egy basszer) kicsit egykedvűnek tűnt. Feltűnő volt a zenészek közti kommunikáció - akár szem, vagy mozdulatkontaktus - teljes hiánya. Panasza nem lehetett a magunkfajtának: elég kellemesen megszaggatták a nótákat, elveszejtve azok stúdió-szülte populáris mivoltát.
A show-elemek - a Nightwish-bulival szöges ellentétben - nem tolakodtak a zene elé. Ötletes, kellemes fényhatások támasztották alá a dalok hangulatát. Miután az első öt nóta lepergett, a technikusok zongorát toltak be a színpadra, hogy egy másik Amy Leet láthassunk, hallhassunk. Ilyetén szelídebb előadásban három szelídebb dal is következett: Lithium, Lost in Paradise, My Heart is Broken. A középsővel, ami az új lemez "ügyeletes" lassúja, most sem sikerült barátságot kötnöm, ellenben a szintén új My Heart is... populáris hangzása ellenére valahogy egész jól hatott.
A hasonlóan vadi új Sickkel tértünk vissza az Evanescence döngölősebb világához. Had ne soroljam el az összes dalt, de amit muszáj megemlíteni: természetesen a Bring me to Life is elhangzott, utolsóként, férfi-vokál nélkül. A zenekar másik emblematikus nótája, a My Immortal pedig szintén utolsó volt, de már a ráadásban.
Kb. így telt el az egy óra húsz perces játékidő, amely azt bizonyítja, hogy - noha az egyszámos zenekar státusz mélyen igazságtalan - mégis csak kevés a koncertképes dal az eddigi szerzemények között. Viszont ez így egy korrekt kis bulinak sikeredett. Számítottam rá, hogy a dalok zúzósabban fognak előlépni, mint ahogy eddig "lemezről" hallhattam azokat. Amy hercegnő pedig számomra kellemes csalódást szállított: kényes, hisztis liba helyett vagány, energikus csajszit láthattunk a színpadon. Nem spórolt a klíma miatt sem, ásványvízzel locsolkodott, majd belerázta az első sorokba (mármint a haját, nőnemű lényről lévén szó).
Fotók: Réti Zsolt
