RockStation

„...Ma minden jobb, nyugisabb, biztosabb, mint azelőtt” – interjú Andre Andersen billentyűssel, a Royal Hunt vezetőjével

2012. június 23. - magnetic star

AndreAndersen2.jpg

Két évtizednyi, rendkívül tartalmas zenei pályával a háta mögött Andre Andersen ma már igazán megteheti, hogy pusztán a saját örömére muzsikál, nem pedig külső elvárások szerint készít lemezeket vagy turnézik. Korántsem arról van azonban szó, hogy elkényelmesedett volna, hiszen az élete ugyanúgy a zene körül forog, csak éppen nyugodtabb mederben folynak a dolgok az orosz származású billentyűs háza táján. Ez napnál világosabban kiderül a budapesti Royal Hunt buli után rögzített beszélgetésből.

Hogyan zajlott a turné, és mi változott D.C. Cooper visszatérésével, ami a zenekaron belüli hangulatot illeti?
Andre Andersen: Tulajdonképpen nem sok minden változott. Ahogy újra elkezdtünk D.C.-vel játszani azon a tavalyi miniturnén, néhány óra alatt visszatért a régi, tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtti érzés. Mi magunk is meglepődtünk, mert nagyobb változásokra számítottunk, de nem történt ilyesmi. Ment minden, mint a karikacsapás.

Annak idején nem éppen barátilag váltatok el, igaz?
Andre: Igaz. Komoly nézeteltéréseink voltak, de itt nem csupán a mi konfliktusunkról van szó D.C.-vel. Ez csak az egyik probléma, jobban mondva a sajtó kezelte problémaként. Nem egyedül én álltam szemben D.C.-vel, hanem az egész zenekar. A lapoknak persze izgalmasabb volt úgy beállítaniuk az egészet, hogy Andre Andersen és D.C. Cooper marakodik egymással, ám valójában az egész bandának része volt benne. A szétválásunk tényleg nem éppen baráti módon történt, de már második éve játszunk együtt ismét, és nincsenek nagy vitáink. Mindketten felnőttünk, és különben is olyan régen volt már ez az egész. Jószerivel arra sem emlékszem már, min is robbant ki egyik-másik régi balhénk... Szóval ma minden jobb, nyugisabb, biztosabb, mint azelőtt.

Ha már a sajtót említetted, nincs olyan érzésed időnként, hogy a média olyasmi képet akar kialakítani rólad, mintha Yngwie Malmsteen lennél a billentyűk mögött? Amilyen gyakran a zenésztársaid cserélődnek...
Andre: Dehogy nincs! De nem zavar. Emlékszem, mennyire bosszantott a dolog a pályám kezdetén, mivelhogy már akkor kialakult. Aztán néhány év elteltével hozzászoktam, és ma már oda se figyelek az ilyesmire. Tudom, kik a barátaim, és tudom mindegy egyes tagcsere okát. Volt, akit kirúgtam. Volt, aki kilépett. És volt, akivel egyszerűen csak elváltak útjaink. Nem feltétlenül játszottak közre konfliktusok. Olyan ez, mint a párkapcsolatok. Volt már jó néhány barátnőm, erről viszont senki nem érdeklődik. Bezzeg ha kilép a dobos vagy a gitáros, arra mindenki kíváncsi! Ennek különböző okai vannak, sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, a legritkább esetben zenei okai. A legtöbbször személyesek: valaki megházasodott, valaki otthagyta a szakmát, valaki mást akart játszani... Vagyis teljesen normális, emberi indokok. Mégis minden tagcserénk után mindenki rám mutogat, mondván, Andre Andersen rúgta ki a fickót! Szó sincs róla! Ugyanakkor mégsem irkálhatok sajtóközleményt minden személyi vagy egyéb változás után, hogy magyarázzam a bizonyítványt! Ugyan már, ez röhejes volna! Ha viszont valaki erről akar írni, vagy éppen olvasni, áldásom rá! Váljék egészségükre!.. Amit én Yngwie zenekarához képest óriási különbségnek tartok: nála szerintem nem számít, ki játszik vele, mert ott minden róla szól.

Pontosan erre céloztam...
Andre: És jó is a meglátás, mert ott tényleg minden Yngwie körül forog. Ha az ő valamelyik albumát vagy dalát hallgatom, nem is foglalkozom azzal, ki az énekes. A kedvenc Malmsteen számaimat mind más és más énekelte. A Royal Huntnál nem ez a helyzet. Ez egy zenekar. Itt nem egyedül Andre Andersenről, D.C. Cooperről vagy bárki másról szól a történet. Ezért azt mondom, minden egyes tagcserénk után gazdagabbak lettünk valamivel, hiszen minden muzsikus, aki csak megfordult ebben az együttesben, roppant tehetséges. Szeretek jó emberekkel dolgozni. Mármint jó zenészekkel és érdekes egyéniségekkel. Mindegyikük hagyott nyomot maga után a Royal Hunt zenéjén, amit én rendkívül nagyra értékelek. Szóval az elmúlt húsz évben a zenekart húsz különböző ember alkotta, akik jöttek és mentek sorban. Elég egyedi helyzet ez, mondhatni...

royal-hunt-logo-1.jpg

D.C. mellett új gitáros is játszik most a Royal Huntban Jonas Larsen személyében. Milyen új elemeket hozott ő a zenekarba?
Andre: Amikor a zenekar indult, J.K. (Jacob Kjaer – a szerk.) volt a gitárosunk, aztán jött Marcus (Jidell – a szerk.). Jonas, mondjuk így, kettejük között helyezkedik el. Egyfelől van olyan technikás, mint Marcus, másfelől meg van olyan dallamérzéke, mint J.K.-nek. Ezért egyaránt tökéletesen boldogul a régi és az új dolgainkkal. Na meg azzal is, amit most írunk, illetve rögzítünk együtt. Nagyszerűen illik közénk. Megvan hozzá a megfelelő hozzáállása, hangzása és technikája is. Emellett pedig egy imádni való figura, igen jól kijövünk vele, ami igen fontos egy olyan intenzíven dolgozó bandában, amilyen a miénk.

Szerinted mi teszi különlegessé a Show Me How To Live albumot, illetve a mostani felállást az eddigiekhez képest?
Andre: Hogy őszinte legyek, szerintem semmitől nem lesz különlegesebb vagy jobb. Ez csupán az új Royal Hunt album. Nagy becsben tartom és szeretem mindegyik eddigi lemezünket, de hát a gyermekei közül se válogat magának kedvenceket az ember. Olyan nincs, hogy az egyiket jobban szereti, mint a másikat. Szóval mindegyik anyagunkat imádom, csak más és más okból. Ezért a Show Me How To Live is csak egy újabb album, én pedig abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan nagyszerű emberekkel dolgozhattam rajta. Az is szerencsés, hogy a lemez így sikerült, és hogy a rajongók nagyra tartják. Ennyi. A többi anyaghoz képest semmilyen szempontból nem különleges, csak újabb. Amikor pedig majd új lemezt készítünk – mert bízom benne, hogy annak is el fog jönni az ideje –, az is csak egy újabb album lesz, új ötletekkel, reményeim szerint változatlan felállással. Amikor lemezen dolgozom, mindig próbálom felülmúlni önmagamat – de csak a magam kedvéért teszem, nem valaki más miatt. Már túl vagyok a „Nézd, mama, én már ilyet is tudok!” szinten. Egyszerűen csak próbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani az adott pillanatban. Aztán egy vagy két év elteltével, amikor újabb lemezt készítek, igyekszem jobban teljesíteni, mint legutóbb. Nekem ez a célom.

Az X album egy évvel a Show Me How To Live előtt jelent meg, úgyhogy a tagcserék igen gyorsan zajlottak le. Szerinted szükségszerűek voltak?
Andre: Erre nehéz válaszolni. Nem tudom. Az X album igen közel áll a szívemhez, mert sok éven át agyaltam rajta. Jó pár éve akartam már ilyesmit írni, a 70-es évekre jellemző megközelítéssel, de hol időbeli, hol anyagi, hol személyi problémák miatt nem volt rá lehetőségem. Aztán végre sikerült, és ezért olyan kedves számomra az a lemez. Hogy szükségszerűen történtek-e utána a változások vagy sem, azt nem tudom. Mindenesetre természetes módon zajlottak le. Végre-valahára kilöktem ezt a dolgot a rendszeremből, sőt ez volt az első albumunk, amely bakeliten is megjelent, mert eleve bakelit formátumra is terveztem. Roppant büszke vagyok rá! A Show Me How To Live viszont egy teljesen más történet mind a hangzást, mind a tagságot tekintve. Az egész egy természetes folyamat volt.

AndreAndersen1.jpgÁltalában véve is viszonylag rövid idő telik el két Royal Hunt lemez között, történhet bármi...
Andre: Két év volt a maximum, azt hiszem. A megszokott körforgásról van szó: lemez, turné, pár hónapnyi pihenő és ötletgyűjtés, stúdiózás... Így aztán hat, de legfeljebb kilenc hónap alatt meg is vagyunk az új albummal. Ami engem illet, abban a rendkívül szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem muszáj lemezeket készítenem, és nem muszáj turnéznom, mert – mondjuk így – anyagilag független vagyok. Más projektjeim is futnak. Imádom ezt csinálni!

Elárulnád, milyen projektekről van szó? Voltak már szólólemezeid, más előadók anyagain is vendégszerepeltél – most is ilyesmire készülsz?
Andre: Nem hiszem, hogy a közeljövőben újabb szólólemezt készítenék. Néhány éve a televíziónak írok zenéket. Izgalmas a dolog, mert egy gyökeresen más közegről van szó, amelyben teljesen más emberekkel dolgozom. Pillanatnyilag ez a hobbim. Ki tudja, lehet, hogy pár éven belül, vagy akár már jövőre mindez megváltozik, mert valami más elfoglaltságot találok.

Hogyan tekintesz vissza a D.C. távozását követő időszakra?
Andre: Úgy 2001 táján kezdtük megérezni az Internetnek és minden velejárójának a hatását. A Fear volt az első albumunk John Westtel, és szenzációs eredményeket produkáltunk vele! Ezért vicces számomra, amikor az emberek a Paradoxot tartják a legsikeresebb lemezünknek. Nos, tévednek, mert a Fear volt az.

Egyébként most, hogy ismét D.C. az énekesetek, nem tervezed a Paradox 3-at?
Andre: Nem, ha-ha! Azt a sztorit már lezártam! De visszatérve a Fearre, utána jött az Internet, és fenekestül felforgatta a szakmát, az emberek pedig egyre kevesebb lemezt vásároltak. Nos, én most is csak azt mondom, amit mindig is mondtam: a döntés teljes mértékben a hallgatóé. Minden, amit a rajongóink vagy általában a rajongók csinálnak, következményekkel jár. Ha az emberek továbbra is ingyen töltögetik le a zenéket, ám legyen! Viszont – bár nem akarok papolni – logikus, hogy ezáltal egyre kevesebb lesz a minőségi kiadvány, drágábbak lesznek a turnék és a merch, kevesebb választási lehetőség marad! Úgyhogy a döntés a tiéd. Hadd meséljek erről valamit. Mindenki azzal jön, miért Japán a kedvenc helyünk, miért megyünk állandóan Japánba. Nos, elmagyarázom. Találkoztam ott idén egy lánnyal (nem az első alkalom), aki eljött a bulira, és hozta dedikáltatni a lemezünket, meg volt közös fotózás is... A szokásos dolgok. Másnap is ott volt a koncerten, és megint hozott egy lemezt aláíratni – ugyanazt az albumot! De azt is aláírtam neki. Majd kíváncsiságból megkérdeztem, hogyhogy kétszer is megvette ugyanazt a lemezt. Mire ő azt válaszolta: „Tudod, teszek róla, hogy jövőre is eljöjjetek!..” Vagy itt egy másik eset. Tavaly pont a földrengés, meg a cunami idején jártunk Japánban, és Sendaiban el is maradt a koncertünk. A szervező bejelentette, hogy aki vissza akarja váltani a jegyét, megkapja a pénzét. Egyetlen jegyet sem váltottak vissza, holott nem voltak ám olcsók! Japánban egy átlagos koncertjegy ára nyolcvan dollár körül mozog. Mégsem vittek vissza egyetlenegyet sem! Az emberek megtartották a jegyüket, pedig nem mehettek el a koncertre! Ezután az egyik jelentős rádióműsorban ismét megkérdezték a rajongókat, miért nem kérték vissza a pénzüket. A válasz az volt, hogy ha megtennék, lehet, hogy a zenekar legközelebb már nem jön a városba. Na, ettől különleges Japán! Az ottani emberek mentalitása némileg más. Ők nem a könnyebb utat járják, nem verik át az embert. Nyilván nem azt mondom, hogy minden rajongó kettőt vásároljon ugyanabból a lemezből, de az ő hozzáállásuk nagyon korrekt. Hűségesek a zenekarhoz. Japán még azokban az években is támogatott bennünket, amikor Európa már padlóra került az Internet miatt. Japán mindig is kiállt mellettünk. Mi pedig mindig hálásak leszünk, és újra meg újra elmegyünk oda, hiszen az ottaniak támogatják a zenekart.

Future's Coming From The Past címmel a közelmúltban jelent meg az első DVD-tek...
Andre: Az első video anyagunk, amely most DVD-n is kijött.

A mostani turnét nem kívánjátok ilyen formában megörökíteni?
Andre: Van róla képanyagunk, de nincsenek olyan terveink, hogy kiadjuk ezeket. Majd meglátjuk...

A zenekar mostani helyzetét tekintve igen találó a címe, legalábbis ami a jelent illeti. De mi a valódi jövő?
Andre: Talán vicces, de semmilyen tervünk nincs, és abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy nincs is szükségünk rá. Egy művésznek roppant kényelmes így. Kihoztunk egy albumot – remek! Úgy határoztunk, turnéra megyünk – remek! Nem muszáj döntéseket hoznunk. Most itt a nyár, mindenki csinálja a saját dolgait. Októberben lehet, hogy folytatjuk a turnézást. De elkészíthetünk egy új albumot is. Attól függ. Szerencsére nem muszáj tervezgetnünk. Nem úgy, mint annak idején, amikor két-három évre előre kellett terveznünk. Meglátjuk, mihez lesz kedvünk. Ez a zenekar már húsz éve működik, valóságos dinoszauruszok vagyunk!

Ami a dán zenei színteret és zenekarokat illeti, a régiek közül a Mercyful Fate és King Diamond, illetve a Pretty Maids igazán időtállót alkotott, mostanában a Volbeat különösen népszerű – tudsz-e olyan zenészekről, csapatokról, akikre / amelyekre a Royal Hunt munkássága van hatással?
Andre: Mi az hogy! Ha-ha! Rengeteg ilyen van! Emlékszem, beszélgettem valakivel a Century Mediától, aki azt mondta, ömlesztve kapja a felvételeket a különböző olyan bandáktól, amelyeknek a hatásai nyilvánvalóbbak nem is lehetnének!.. Ugyanígy találkozom muzsikusokkal is a fiatalabb zenekarokból, amelyekre közvetlen hatással voltunk. Büszke vagyok erre, szerintem ez nagyszerű dolog. És minél több ilyen banda van, annál boldogabb vagyok! Másokkal ellentétben én nem csinálok ügyet abból, ha valaki az én dolgaimból merít. Felőlem aztán!.. A legfontosabb, hogy ezek a fiatal bandák továbbra is itt vannak, és próbálnak valami izgalmasat létrehozni. Bennünket is számos zenekar inspirált: a Rush, a Kansas, a Deep Purple, a Whitesnake... Ha a maiak csak kis mértékben is tudnak ihletet meríteni abból, amit mi csinálunk, az óriási! Több hatalmat nekik!



http://www.royalhunt.com

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr184605504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum