Menetrend szerint: Zakk Wylde & Black Label Society, Rómeó Vérzik @ PeCsa Muisc Hall, 2012.06.27.

2012. július 01. - magnetic star

0blacklabelsociety2012_08.jpg

Nem egészen két héttel Mike Portnoyék kiadós adrenalin-lökete után a helyszín ismét a PeCsa, a közönség is közel ugyanakkora, csak most nem volt ott az elválasztó függöny a terem közepén, holott ez a nézőszám mégiscsak jobban festett volna úgy. Hiába, megkezdődött a fesztiválidény, meg hát majdnem napra pontosan egy éve is tiszteletét tette már itt a „vadember” és csapata, szóval a helyzet reálisnak mondható, ha szívderítőnek nem is.

A bemelegítő Rómeó Vérzik tipikus, de életvidám, „még ha szar is az élet, azért mégiscsak jó élni” hozzáállású rock n'roll muzsikája a körülményekhez mérten működőképesnek bizonyult. A felvidéki srácok tisztában voltak azzal, mit lehet ebből a szituból kihozni, és tették, amit ilyenkor tenni kell, azaz adtak egy alapos ízelítőt abból, amiről egy saját bulijuk szól. És ha már a fesztiválokat említettem az előbb, a Rómeó Vérzik az ilyen nyári szabadtéri eseményeken minden bizonnyal különösen jó hangulatot képes teremteni.

0blacklabelsociety2012_23.jpgZakk Wylde és három társa pedig az előző napi bécsi program bővített változatát vezette elő. A múltkori pesti BLS-en nem voltam, ezért utólag kíváncsiságból rákerestem a tavalyi szettre – előre nem szoktam így rákészülni koncertekre –, és minimális eltéréseket tapasztaltam csupán. Ennek fényében akár puszta rutin-fellépésről is beszélhetünk, amelynek elején ugyanúgy indián fejdísszel lépett színre a főhős (hogy aztán a Crazy Horse végén rögtön meg is szabaduljon tőle), ahol folyamatosan ment a Zakk-féle széles terpeszben fejrázás, melldöngetés stb. a kontroll-ládákon, és ahol a műsor második felére tartogatott, szinte kötelező gitárszóló is vélhetően ugyanolyan fárasztóan hosszú és semmitmondó bugyborékolásba torkollott – és tulajdonképpen ez a valóság.

Még szerencse, hogy az első Ozzy-korszaka óta kedvelem a fickót és a játékstílusát, bármikor szívesen hallgatom az olyan nótáit, mint a The Blessed Hellride, a Suicide Messiah vagy az Overlord, ezúttal is csak szebb hangzásra lett volna szükség ahhoz, hogy maradéktalanul élvezni lehessen ezeket. Lényegesen hangosabban szólt a motyó, mint a „szomszédban”, de sajnos itt sem elég tisztán. A többiek közül Nick Catanese gitáros színpadi munkáján is leginkább a rutinszerűséget éreztem, a mélynövésű bőgős John DeServio és a sokadik új dobos Chad Szeliga mutatta ki igazán, hogy örömét leli a buliban.

Az rendben van, hogy a Black Label Society egy folyamatosan menetben lévő turné-gépezet, viszont a közvetlenségéről is ismert Zakk legalább a konferálásával tehetett volna valamit azért, hogy feelingesebb legyen ez a hetvenöt-nyolcvan perc, ne pedig egy mechanikusan eldarált program benyomását keltse. Az a néhány strandlabda (amúgy ezt a poént sem itt és most lőtte el először a banda...) ehhez önmagában még nem elég!

0blacklabelsociety2012_07.jpg

Fotók: Réti Zsolt

 


A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr524622117

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum