A D.R.I. nagy utat tett meg 1982-es megalakulása óta. Stílusteremtő zenéjük fennmarad remélhetőleg akkor is, ha ők már réges régen nem fognak majd hangszert a kezükben. Bízom benne, hogy mindig lesz a világban egy zenekar, aki fontosnak érzi majd emlékeztetni az utánunk érkezőket, hogy volt ez a mocskos rohadt gyengeelméjű formáció, akik méltatlanul keveset kaptak, de odaadtak az életükből 30 évet azért, hogy egybekovácsolják három műfaj szerelmeseit.
És miért írok ilyen drámaian egy még aktív és elviekben igen megbecsült zenekarról? Mert a tegnap este újfent bizonyította, úgy mint pár éve a Kék Lyuk béli koncert, hogy a D.R.I. tehet bármit, nyomhatják akár 300%-on égve is, a figyelem bizony nem rájuk irányul már. Szívszorítóan kevés ember jött el megnézni ezeket a hardcore/trash/punk figurákat. Tépheti a száját az ember, hogy miért nem képesek a mai kor torrenten nevelkedett csibuk kölkei legalább az ilyen stílusteremtő alapbandáknak utána nézni, és nem az új B.M.T.H. lemezt várni nyál csorgatva, de minek?! Pusztába kiáltott szó. Pedig volna mit tanulni. 
A buli elejére rányomta a bélyegét a kinti időjárás, a késői kezdés és maga a HÉTFŐ. A Who Am I akkordjaira ocsúdott közönség nehezen kapta el a fonalat. Maga a zenekar is elég indiszponáltnak tűnt. Nem tudom, hogy a gyenge félház, a hosszú turné vagy egyéb okok miatt, de valahogy nem villanyoztak fel az elején. A 30 számosra tervezett koncert nyugodt mederben csordogált egészen az I Don't Need Society-ig. Itt végre beindult a mosh és kialakulóban volt egy igazán emlékezetes koncert.
Metál- amit Kurt Brecht képvisel a zenekarban. Az énekes a koncertet megelőzően is elég morcosnak tűnt a merch pult mögött üldögélve és a koncert nagy részében sem örömködött, a hangja többször megbicsaklott az erőteljes témák előadása közben, de itt azért nem a milánói Scala előadása zajlott.
Hardcore- amit Spike Cassidy prezentál 30 éve. A gitáros egy helyben állva, rezzenéstelen arccal tekerte a programot. Meg nem tudnám mondani, hogy élvezte-e vagy már agyban egy repülőn üldögélve itta a kakaóját, hazafelé tartva. Néha a gitársound gyengélkedett, aránytalannak tűnt, de mivel a basszus láda előtt álltam végig, ez is okozhatta a zavart. Csalódást ugyan cseppet sem keltett, de a sok évvel ezelőtti E-Klubos bulit felidézve magamban arra jutottam, volt ez jobb is.
Punk- ha Cassidy nem okozott csalódást, akkor azt kell mondjam, hogy az egész koncerten egy figura volt, aki 100%-on égett, hiba nélkül, látványosan és remek hangulatban nyomta, és Ő nem más volt, mint az egyetlen tag, aki nem alapítóként volt jelen. Az úriember Harald Oimoen, aki a koncert előtt egy tál hideg spaghettivel, egy könyvvel a hóna alatt jött oda, hogy esetleg nem tudnánk e összehozni a korai őszben egy kis Jamaica feelinget a számára. A project megvalósítása közben közösen átnyálaztuk a korai Bay Area Trash-ről szóló képes könyvét és visítva nézegettük a jobbnál jobb fotókat. Igazán kedves és közvetlen figura, aki kifejezetten élvezi azt, amit csinál.
Grind- Rob Rampy dobos az egész est folyamán küzdött a rá bízott feladattal. Ami, lássuk be, cseppet sem hálás feladat, hiszen Ő pakolja a legtöbb melót a produkcióba. El-elcsúszott a tempó, de profin javították, különösebb parát nem okozott, de azért furcsa volt, na. 
A setlist hibátlan volt. A Trash Zone-t követő D.R.I.-t nem ismerem, ezért volt pár nóta, ami ismeretlennek tűnt, de túlnyomó részt a régi és jól bevált nótákat helyezték előtérbe. A 70 perces buli utolsó 20 perce volt az, ahol a közönség és a zenekar egymásra talált. Sokkal aktívabban működött a kémia, a Beneath the Wheels, Violent Pacification, Five Year Plan, I'd Rather Be Sleeping olyan reakciókat váltott ki a jelen lévőkből, amik azt eredményezték, hogy a korosabb közönség nagy része ugrált, énekelt, mosholt, body surfözött és igazán remekül érezte magát.
A Five Year Plan alatt fogalmazódott meg bennem a végső konklúzió: én nyertem, mert lementem megnézni gyermekkorom egyik kedvenc bandáját, akiket azóta is rendszeresen és szívesen hallgatok, mert ennél jobban ezt a Crossovert senki nem vezette elő, Te pedig vesztettél, hiszen a meleg szobában, a karosszékben üldögélve bambultad a tévédet vagy a neten keresgéltél valami olcsó alma terméket, ahelyett, hogy átélted volna a crossover semmihez sem hasonlítható és hitelesebben elő nem adható produkcióját. Ki tudja, lesz-e rá lehetőséged még az életben....
A fotók nem a helyszínen készültek és az EXIT FESTIVAL flickr oldaláról vannak.
