Sokat gondolkoztam manapság azon, hogy tényleg megéri-e még CD-ket kiadni, vagy eljön az a világ, hogy csak letöltünk a netről bármit, ami kell. Jó esetben akár fizetünk is érte, de tudjuk, hogy milyen manapság a helyzet. Sokan mondják, hogy idióta vagyok, de a CD-nek van egy varázsa, ami soha nem fog kimenni a divatból. Nézzétek meg, ahogy visszajött a bakelit is a köztudatba. Szinte bárhol lehet kapni, ahol persze foglalkoznak még hanghordozókkal. Na, de a lényeg, hogy vannak még kiadók, akik szerint megéri belefektetni a lovét bizonyos zenekarokba. Ez marha jó dolog. Így kaphatott esélyt is az All Hail The Yeti nevű formáció. Azt olvastam az előzetes hírekben, hogy „olyan, mint a Red Fang-Slipknot keveréke”.
Vajon tényleg ilyen???

Az önmagukat Whiskey metal stílusba kategorizáló srácok igazából összetettebbek stílus-ügyileg. Először azt éreztem, hogy benne van a DevilDriver brutalitása, a kegyetlen szaggatós riffek miatt, aztán jött néhol egy kis Mnemic érzet, de attól a csöpögős, csajozósabb dolog nélkül( Mnemic utolsó albuma tökéletes példa a csajozós metálra), de még is van benne valami ördögi, mint DOWN-ban.

Egy, egyszerűbb ám koponyás borító vezet be minket először a Yeti világba. Nem is értem manapság azokat a zenekarokat, akik borítóra, a booklet-re, és még a korongra is a saját képüket nyomják. Igazából ez a full ötlettelenséget sugallja. Oké, a bookletben legyenek képek a zenekarról pl: a Maiden bookleteket nagyon szeretem, de legyen benne valami művészi cucc is. Sokkal jobb, ha egy tényleg „kis könyvecskénk” van szövegekkel, mint egy sima fotósorozat.

Akkor térjünk ki egy kicsit a zenére is, elvégre ezért olvasod most ezt a cikket, nem?

Tipikusan az a zene, ami elsőre nagyon sok lesz. A hardcore-os elemek, aztán a sok technikásabb rész, de ha szentelsz neki egy kis időt, eléggé hamar be tud érni ez az anyag. Tele van gyönyörű apró kis részlettel, amire érdemes oda figyelni. Hangzásban tökéletesen megdörren, még a legolcsóbb hangszórókból is méltóság teljesen tud szólni.

Az arcok nem totojáznak intróval, meg kényelmes kis felvezetéssel. A fenéket…. Egyből legyalulják az agyadat. A Deep Creek nyitó nótában, ott van egyből egy örült durva, zúzós kiállás a közepén, ami valami elképesztő módon beteg. A nagy kedvencem a női ének közreműködésével készült After the Great Fire. Az ordibálás után, ahogy becsatlakozik a női ének, és az énekes Connor Garritty is amilyet vált az tényleg fergeteges.

Le a kalappal előttük. Az album full elmeháborodott alkotása egyértelműen a Bloodguilt. Örült, szinte nem e világi dobtémák felhalmozása, amire a gitárok is nagyon jól rá vannak pakolva. Plusz itt találkozhatunk megint azzal a megnyerő tiszta énekkel is.

Meg kell még említeni egy nem tök hétköznapi számot. The Art Of Mourning, nem túl szokványos, hogy egy ennyire vad, hörgős ordibálós zenébe bele pakoljanak szájharmonikát, ami ennyire jól bele illik a képbe. Az albumot tökéletesen lezáró Judas Cradle-ben pedig, igazi fájdalmakat lehet érezni a zenében, meg a szövegben is.Néha kapunk egy-egy kis átvezetést, amik nem feltétlenül kellenének, de hát ez van.

A srácokat ITT csípheted fülön.