- Isten hozott a mi kis családias bulinkon! - üdvözölt a bejáratnál Hartmann Kristóf szervező. - Remélem, nyolc körül már nem lesz családias a légkör - feleltem, arra számítva, hogy legalább az első sorokért lesz egy kis tülekedés, de Kristóf arckifejezése másról árulkodott. Húsz perccel kapunyitás után a Club 202 területén csupán a zenészek és a technikai személyzet tartózkodott. Többen közülük üdvözöltek, gondolván, valamelyik stábhoz tartozom.
EMERALD: Fluor Tomi alterego énekessel felvonuló, Maiden-ihletésű zenében utazó csapat. Szerencsére a frontembernek nem említett hazai sztárunk lehetett példaképe, annál inkább Bruce Dickinson. Több-kevesebb sikerrel utánozta a metal-isten előadásmódját. Volt egy kis "scream for me, Budapest", ami elég komikusan hatott, tekintve, hogy a magyar fővárost négyen képviseltük a színpad előtt. Persze, Fluor-Dickinson sem volt sült (Halloween) tök, hogy ne vette volna észre magát, viccek sorozatát kreálta a különleges helyzetből.
SEVEN THORNS: Joey Tempest (Europe) típusú énekes, emo-fazon gitáros., és hasonló eklektikusságon nyugvó muzsika. Az alapok a Stratovarious-Hammerfall vonal mentén lettek kiépítve, de annyi felé játszottak, amennyien nem is voltunk a teremben. Nekem mégis kissé soványkának tűnt a produkció, talán a refrének melodikusságát tudnám értékelni.
THE ORDER OF CHAOS: Már éppen heveny fásultság ragadott volna magával, mikor a soros csapat készülődését látva rádöbbentem: egy hölgy fog nekünk énekelni! Ez elvileg valami gótikus-darkos műfajt vetített volna előre, ehelyett jó kis odab@szos, ős-Warlockra emlékeztető metalt kaptunk provokatív, inkább bizonyosfajta bárokban létjogosult, rockszínpadon ritkán lelhető előadásmódban. (Az általam feltételezett) dalcímek is árulkodóak: Sex Witch, (I am) Highway Star. Összességében bejött. A zene is.
MORTICIAN: A mi Pokolgépünk által is használt Carmina Burana intrót egy elég minimalista produkció követte. Az egész estének mintegy szimbóluma lehetne, hogy az énekes ficere a színpadról leugorva, köszöntésképpen és búcsúzóúl egyaránt kezet rázott az összes jelenlévővel. Nem vesztett sok időt életéből, még akkor sem, ha az eddig szerepelt zenekarok is képviseltették magukat a tombolók között.
HELSTAR: Bevallom, nem nagyon ismertem őket, mivel nagyjából akkor vonultak vissza (a jelen helyzet szerint mégsem) végleg, amikor a metalt én imádni kezdtem. Elmosolyodtam, amikor egy Dio mesterhez hasonló fazonnal és gesztikulációval rendelkező énekes robbant a színpadra, azonban sajnos nem ugyanolyan, még csak nem is hasonló hang bújt elő torkából. Az alterego inkább a magasat erőltette - és néha tényleg erőltette. A muzsika pedig számomra afféle sablon-metalnak tűnt.
Mindenesetre a Helstar egy órányi előadása alatt jött be az est folyamán először az, amit közönséghangnak nevezünk - még ha nem is volt hangosabb, mint a házunk sarkánál található kisközért alkeszeinek rajcsúrozása. Azért a hű krónika kedvért álljon itt a koncert setlistje: Angels Fall to Hell - Dark Queen - The King Is Dead - Toward the Unknown - Pandemonium - To Sleep, Per Chance to Scream - Good Day to Die - Baptized in Blood - The King of Hell -Run with the Pack.
LILLIAN AXE: Ami ezután - fél 12-kor! - következett, az nem volt más, mint VÉRPROFIZMUS. A zenekart még a '90-es évekbeli MTV-sztárságuk idejéből ismertem. Az összhatást most is afféle videoklip-feelingként lehetne jellemezni: jól begyakorolt, látványos pózolások, fantörpikus énekhang segítettél elő ezt az összhatást. Az egyszerűen nagyszerű, tapsolható ritmusú, könnyen memóriába vésődő régebbi keltezésű dalok (Misery Loves Company, Deepfreeze) még az utcáról esetleg véletlenszerűen betévedő embert is transzba ejtették volna. Fokozatosan csúsztunk át az új album, a Days Before Tomorrow sokkal nagyobb mélységeket meghódító világába.
Eközben elhatároztam, hogy - bár óriási respekt a kettőszáz embernek, aki jelen volt - az elégedettségnek még a látszatát is kerülve nem írok le "lelkes kis csapatunk" kezdetű mondatot, azonban egy ízben megtörtént ezen az estén, hogy rockkoncerten éreztem magam. A vadi új Death Comes Tomorrow nótát ütemes vastaps köszöntette , melynek hatására a pléh-álarc letűnt végre a zenészek arcáról, mely a budapesti fogadtatásnak szólhatott. Brian Jones énekes persze eddig is lelkesnek bizonyult, hiszen - a "semmiből" érkezvén - ez első turnéja a világhírű csapattal.
Steve Blaze gitáros, a zenekar "Lillian apukája" épphogy nem szólózott és improvizált többet a kelleténél. Fél egy volt, mikor úgy éreztem, meg kell innom egy kávét, de az est fénypontja és egyben zárózenekar e pillanatban, szűk egy órányi játék után levonult a színpadról, így én is inkább hazaindultam.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
