Ez is eljött végre, a reaktiválódott és jubileumi búcsúturnéját töltő Nasum végre hozzánk is elért. Ismeretes a svéd grindcore csapat még 2004-ben vesztette el egyik alapítóját és motorját Talarczyk Mieszko gitáros/énekest, de még korai volt temetni a csapatot.
A Nasum-ról még azt is érdemes tudni, hogy szabályosan friss vért pumpált a műfajba a 90-es évek vége tájt, amikor az már rég túl volt élete delén és még az olyan egykor volt stílusalapítók is rég más utakon jártak, mint a Napalm Death vagy a Carcass (fel is oszlott). Tényleg igaz, hogy a hátukon cipelték át a műfajt az új évezredbe, nem mellesleg új lökést adva a szcénának és ne legyünk prűdék bevallani, de a Napalm-éknak is.
Nahát, ennyi előzmény után ugorjunk is be a Dürer nagy termébe! Némi félreértés és kocogás után már bent is voltam, ahol éppen nyomult a Washigton-i Black Breath a színpadon. Erős retró feeling fogott el, mind a zenét mind a megjelenésüket illetően. Négy ló hajú rocker legény elől és egy igazi kövérkés, angolszász, malacarcú srác a doboknál. Igen jól kenik ezt a svédes, old-skúl beütésű, erős Entombed mániában szenvedő zenét, kőkemény megszólalással és pontos játékkal. A közönség ímmel-ámmal, de azért csak vette a lapot a zúzós, néhol crust-os málházásokra, beindulásokra. Valahogy mégis, mintha kissé görcsös lett volna a gárda, jól reszeltek meg minden, de hát a konferálásokhoz nem igazán értett az énekes gyerek. Többnyire csak ácsorgásra futotta a számok közt, meg egy két „awesome”-ra.
Pedig annyira azért nem volt fagyos a fogadtatásuk, sőt másfél évvel ezelőtt már jártak nálunk és azt mondta az énekes, hogy az is nagyon baró volt. Hát akkor biztos úgy volt… Mindenképp megemlítendő, hogy a frontember nem másban, mint a 1979-es horrorfilm klasszikus Phantasm pólóban feszített. (halvány gőzöm sincs mi a bánat ez, az egyik barátom mondta, hogy írjam le. Köszi Zoli!) Ami még nekem szemet szúrt, az a dobos méter magasra kifüggesztett lengőcinei, amiket szabályosan szinte kinyújtott kezekkel ért csak el. Hát valami kis egyediségre azért csak futotta…! De egyébként abszolút profi banda, figyelemre méltóak!
Olyan este 10 óra tájt aztán felcsendült az intró mindenféle robbanásokkal, ágyúszóval, légvédelmi szirénákkal, tisztára mintha otthon néztem volna valami lövöldözős hülyeséget a házimozin, ha-ha! Azt kell, mondjam innentől már nem volt vicces a dolog. Sejtettem, hogy nem egy kezdő csapatról van szó, meg hogy nem véletlenül a Rotten Sound énekessel indultak útnak, de ilyen baszott kemény bulira nem számítottam.
Az az igazság, hogy a Youtube videók nem adják vissza, de tényleg életveszélyes élőben a csapat. Cső profi volt az egész, kezdve a hangzástól a megjelenésükön keresztül az előadásukig minden. A basszus gitáros néha teljesen függőlegesbe fordította gitárját és úgy pengetett, Jon Lindqvist gitáros folyamatosan grimaszolt, dobálta a metál villákat, egyszóval látszott, hogy élvezik a bulit.
Nagyon jó vásárt csináltak a Rotten Sound (finn girnd/crust) énekes Keijo Niinimaa bevételével, tökéletes hitelességgel prezentálta Mieszko szövegeit, rutinosan, keményen még a fekete baseball sapka is ott figyelt a fején, mint anno szegény, megboldogult Mieszkonak. A mindösszesen 4 stúdió albumot és megannyi kislemezt, splitet, miazmást tartalmazó életműből kifejezetten jól válogattak, már a koncert elején megdörrenő This Is…, The Masked Face, Digging In megadta az alaphangot. A pontos setlistát nem tudnám fejből felidézni (a színpadon sem volt, legalábbis én nem láttam), de minden bizonnyal volt a nagy ugrálást kiváltó The Smallest Man, I See Lies, Tested, Time To Act, Scoop, Relics, Bullshit stb. Az Inhale/Exhale alatt még a színpadra is felmásztam, egyszerűen akkora volt az energia löket. Aztán persze nem volt szívem a káka belű 18 évesekre ráugrani. Ha-ha!
Olyan jó ötven perc- egy óra körüli játék időben tuti eltoltak 45-50 számot, de nagyon gyorsan elröppent az idő és nagyon intenzív volt az egész. Ha nem volna szentségtörés azt mondanám, hogy még az év eleji Napalm Death bulinak is odab*tak, de ilyet nem mond az ember, vagy mégis? Utolsó gondolatnak még csak annyi, hogy akkora kakaó van ebben a felállásban, hogy vétek volna végleg leállítani a csapatot. Egy szó, mint száz mindenféle Suicidal Tendencies-ek, Machine Head-ek, Testament-ek és fesztiválok mellett nálam ez idáig az év bulija.
NAGY KÖSZÖNET A FOTÓKÉRT CSIGÁNAK ÉS A CONCERTPHOTOS.HU-NAK
