Korunk egyik legnagyobbnak tartott brit rock zenekarának, a Muse-nak legújabb lemezétől napok óta szenvedek. Egyszerűen nem tudok dűlőre jutni a The 2nd Law című lemezzel. Persze, ha nem vagyok nagy rajongója korunk oly’ divatos brit alternatív rockzenéjének, akkor egy laza vállrándítással el is lehetne talán intézni, de ennyire mégsem egyszerű a képlet. A rengeteg eladott lemez, rengeteg díj és egyéb elismerés amellett szól, erőszakot kell tegyek a fülemen.
Szóval napok óta kínoz ez a kritika, mert mikor elkezdem hallgatni, akkor nagyon fura képzet ez az elektronikus, klasszikus és alter rockzenéből összegyúrt modern egyveleg.
A termodinamika második főtétele: a természetben külső behatások nélkül mindig a hőmérséklet kiegyenlítődésére irányuló folyamatok zajlanak le, azaz hőmennyiség magától az alacsonyabb hőmérsékletű helyről nem kerül át a magasabb hőmérsékletű helyre.
A dobozos definíció köze annyi a szóban forgó íráshoz, hogy az album címe a fenti fizikai törvényről kapta a nevét. Kissé talán furának tűnhet, de a "zárt rendszeren belüli energia elkerülhetetlen pazarlása" megközelítés már inkább filozofikus a banda hatodik stúdiólemezéhez. És valóban néhol kényes témákat feszegetnek. Viszont ami mindenképpen a Muse új lemeze mellett szól, az a változatosság. Elképesztő érzékkel keverik korábban felsorolt irányzatokat, anélkül, hogy ez a kavalkád zavaró lenne. Így megmarad a populáris, széles tömegekhez szóló zene, habár néhány helyen az Matt Bellamy hangja és zenéje számomra nem feltétlenül hozza a szokásos összhangot. Hogy mire is gondolok pontosan? Tudom én, hogy Matt különleges hangszíne és hangfekvése a Muse egyik jelképe, de azok az énekfutamok, amelyeket például a Supremacy alatt művel, az talán már túlzás. Viszont ha már elkezdtük a dalok kivesézését a Supremacy-vel, akkor azért meg kell említeni, hogy zeneileg viszont nagyon rendben van a nóta, tökéletes albumkezdés.
Az sem nagyon véletlen, hogy pont a Madness-t másolták ki kislemezre a lemez megjelenése előtt. Szerintem ez a dal egy tipikus Muse alapvetés, nagyjából a megjelenéssel együtt vált egyből klasszikussá – egyszerűen nagyon jó. Ahogyan a következő Panic Station is egy remek darab, amivel kapcsolatban az a fura érzésem van, mintha már hallottam volna ez (vagy egy ilyen) dal. Viszonylag sokat agyaltam és keresgéltem, de nem jöttem rá. Ez után az olimpiai percek jönnek, hiszen mint ismeretes a 2012-es londoni játékok hivatalos zenéjét is a Muse szolgáltatta. Ez a Surivival, egy a klasszikusabb csomagolásban tálalt, egészen – az eseménynek megfelelően – emelkedett hangulatig fokozódó tétel. A Follow Me nagyjából a Madness hangulatát folytatja, de azért nem annyira sikeresen. Az Animals és a The 2nd Law című dalokkal inkább olyan témákkal kerül szembe a hallgató, melyek a mindennapjainkat érintő problémákat feszegetnek: a világszintű pazarlással, utcai zavargásokkal. Ami közös ezekben, hogy inkább a zenére, sőt inkább a zene mellé bekerülő effektekre és kiegészítő elemekre (híradó részletek, interjúk stb) nagyobb hangsúly helyeződik, mint a szövegre. A Big Freeze és Save Me az a két nóta, amik ugyan nem érik el a korábban nagyon jónak ítélt dalok szintjét, de a hangulatuk miatt mindenképpen érdemes szólni róluk.
Szóval bajom van ezzel a stílussal, bajom van Muse-zal, valószínűleg nem lesz ezen túl sem a kedvencem, de egészen paradox módon tetszik ez a lemez, és ami még fontosabb, hogy sokat foglalkoztam az albummal és sokat beszéltem is róla. Egy fajta nézőpont szerint ez is a művészet lényege, hogy gondolatokat ébresszen. Ez a The 2nd Law kiadvánnyal tökéletesen sikerült is a Muse-nak.
