A Chicagóból származó Veil Of Maya mára kétségkívül a Sumerian Records és általában a modern, death metal alapú komplex muzsika egyik húzónevévé nőtte ki magát. A túlnyomórészt velük egy kiadónál tevékenykedő zenekarokkal közös tavaszi turné (a csomag összeállításában maga a banda is segédkezett) budapesti állomása egy szépen megtelt Dürer-kistermet eredményezett – na meg az alábbi beszélgetést Marc Okubo gitárossal, a csapat motorjával.
Idén jelent meg negyedik albumotok, az „Eclipse”. Jelentett-e számotokra előrelépést a lemez? Sikerült-e fokozni a népszerűségeteket a Sumerian kiadó segítségével?
Marc: Igen. Úgy gondolom, zeneileg fejlődtünk, zenekarként pedig nagyot léptünk előre. A producerünk Misha Mansoor volt a Periphery-ből, aki rengeteget segített. Felfrissítette a hangzásunkat. Egy metal banda manapság azzal tud a legjobban érvényesülni, ha új zenéket hoz ki, és folyamatosan turnézik, mi meg annyi minőségi anyagot akarunk kiadni, és annyit akarunk játszani világszerte, amennyit csak tudunk. A Sumerianhez az elsők között szerződtünk, és azóta gyönyörűen kinőtték magukat. Öröm látni ezt! Ma már nagy cégnek számítanak. Kezdetben egy lakásban működtek, ma meg már van egy hatalmas épületük Los Angelesben, komplett munkatársi gárdájuk, meg egy csomó zenekaruk. Örülök, hogy részese lehetek ennek, és roppant büszke vagyok rájuk. Rengeteget foglalkoznak velünk, méghozzá szívesen, szóval egy nagy csapatként dolgozunk együtt.
Mindig is négy tagú zenekar voltatok?
Marc: Többnyire igen. Kezdetben még ketten gitároztunk itt az egyik legjobb barátommal, de az ő érdeklődési köre idővel megváltozott, más dolgokkal szeretett volna foglalkozni, úgyhogy kilépett a zenekarból. Utána már leginkább egyedül én gitároztam, sőt a zenét is magam írtam, de ez így be is vált.
A turnékon se hiányzik egy másodgitáros, aki tovább vastagíthatná a hangzásotokat?
Marc: Néha igen, de megvannak a módszereim, amelyekkel pótolni tudom. A loop pedálom nagy segítséget jelent, a harmóniákhoz pedig egy másik effektpedált használok. Azonkívül van velünk egy király hangosító is, aki szintén segít betölteni ezt az űrt.
Legutóbb két éve volt tagcserétek, akkor érkezett Danny Hauser bőgős. Előtte egy ízben cseréltetek énekest, illetve néhány gitárost is elfogyasztottatok. Mi áll a tagcserék hátterében?
Marc: Énekest éppen akkor váltottunk, amikor leszerződtünk a Sumerianhez. Talán az akkori barátnő nem akarta, hogy a srác turnézzon, vagy ilyesmi. Tényleg nem tudom mi ütött a gyerekbe, de mindentől visszalépett. Lefogadom, hogy azóta megbánta. Az eredeti bőgősünknek, bármennyire is szomorú ezt kimondani, az ivással voltak gondjai. Akkoriban rengeteget turnéztunk, és még nem számítottunk jól futó zenekarnak, úgyhogy nem volt túl felemelő, megkínlódtunk ezzel-azzal, ő pedig már nem tudta kezelni a helyzetet. Szokványos életre vágyott. Ráadásul idősebb is volt nálunk. Az előző basszert pedig mentálisan készítette ki a turnézás. Azt hitte, mindenki ellene van és őt szívatja, ami persze nem volt igaz. Azt hiszem, agyonstresszelte magát a turnézás során. Így aztán bevettük Dannyt, aki egy teljesen normális srác, jó fej, és a jelek szerint jól is érzi magát velünk. Igaz, hogy egy ideje távol vagyunk már az otthontól, és honvágya van, viszont működő zenekar vagyunk. Ami meg a gitárosokat illeti, annak idején két gitárra írtam a zenét. Ki is próbáltunk néhány cimborát a másodgitáros-posztra, de nem vált be a dolog. Aztán rájöttünk, hogyan tudunk hiánytalanul megszólalni négyesben, és azóta is jól megvagyunk így.
Szóval ketten is a turnéélet nehézségei miatt dőltek ki tőletek. Tudom, hogy minden ember más és más, nem is mindenki bírja a kiképzést, de szerinted hogyan lehet a legjobban kezelni ezeket a problémákat, mondjuk egy nem túl ismert, de aktívan koncertező zenekarban?
Marc: Ez borzasztó nehéz dolog, az emberek nincsenek is tisztában azzal, mennyire nehéz. Úgy vannak vele, hogy aki zenekarban játszik és turnézik, annak arany élete van, a valóság azonban az, hogy mindenedet fel kell áldoznod azért, hogy koncertezz. Szóval mindent meg kell tenned azért, hogy jól érezd magad. Hogy sok mindent láthass, hogy sok jó arcot ismerj meg. Amennyit csak lehet. Ez nagyon fontos. Ha nem érzed jól magad egy turnén, attól mindenki más is rosszkedvű lesz. Igyekszünk is arról gondoskodni, hogy mindenkinél minden rendben legyen. Ez egy kemény élet, mert az elején az ember nemigen lát pénzt ebből, kizárólag a zene iránti szenvedélyből csinálja. Akinek ez elég, az rá is fog ébredni erre. Folytatni fogja, megállás nélkül születnek a jó számok, a banda pedig egyre ismertebb lesz. Így megy ez. Eleinte mi is igencsak megszenvedtünk, mert nem popzenét játszunk, hanem technikás metalt, és kezdetben sokan nem tudtak mit kezdeni velünk. Elég kiábrándító volt, mert ha éppen sokan voltak egy-egy bulin, akkor is beállt a fagyás. Most, hogy több lemezünk is van, egyre több ember lát minket újra, és már értik a zenénket. Új zenekarok tűnnek fel, amelyeket mi inspiráltunk. Számunkra ez nagyon sokat jelent! Csodálatos, hogy ekkora hatással voltunk a zenei színtérre. Ezért érdemes csinálnom ezt. Mindenütt a világon vannak barátaim, akiket a turnézás során ismertem meg. Nekem most már ők a családom. Többet látom őket, mint az igazi családomat, akiket szintén imádok, de hát nekem most már ilyen népes családom van. Még a velünk turnézó bandák egyes tagjainak a szüleivel is megismerkedtem. Mindannyian testvérek vagyunk.
Találónak érzed a stílusotokra nézve a „djent”, „metalcore”, „deathcore” megnevezéseket?
Marc: Ezek mind azután születtek, hogy megalakítottam a zenekart! Amikor a Veil Of Maya számára írok zenét, azt soha nem skatulyázom be. Ma mindenki djentnek vagy deathcore-nek nevez minket, én viszont mindig is Veil Of Mayának fogom hívni, amit csinálok. Ezen túlmenően semmilyen stílusban nem próbálok írni. Nem zavar, ha az emberek kategorizálnak. Bármilyen címkét ragasztanak ránk, tegyék csak! Én viszont nem úgy gondolkodok, hogy most éppen djent vagy deathcore dalt fogok írni. Metal lesz, Veil Of Maya módon fog szólni, és kész. Ez minden, amit dalszerzéskor szem előtt tartok.
A számaitok átlagos hossza három - három és fél perc körül mozog, de még ilyen viszonylag rövid idő alatt is igen sok minden történik egy-egy Veil Of Maya dalban.
Marc: Igen. Az új albumon legalábbis elég rövidek a nóták, mert szeretünk lényegre törően fogalmazni. Nem kell ugyanazt a részt nyolcszor egymás után eljátszanunk ahhoz, hogy érthető legyen. A figyelemzavaros srácok, amilyen én magam is vagyok, olyan zenét szeretnek hallgatni, amely folyamatosan leköti őket. Én se pakolok be a dalok közé töltelék-témákat. Megtehettük volna, hogy minden dal közé beiktatunk további számokat, amolyan rövid elektronikus átkötőket, de elvetettük ezt az ötletet. Gyors, direkt, arcba mászó anyagot akartunk, amilyen maga a zenekar is: szeretjük a különösen agresszív és gyors dolgokat. Azt hiszem, a figyelemzavarosoknak való, amit csinálunk. Azért szeretünk rövid számokat írni, mert így nagyon energikusak vagyunk, ami szerintem a bandánk lényege. Na persze a technikás játék és a progresszivitás mellett.
A Veil Of Maya előtt egy Insurrection nevű formációban játszottál. Erről mit érdemes tudnunk?
Marc: Abban Sam (Applebaum, dobos) is zenélt rajtam kívül. Tizenöt-tizenhat évesek voltunk, és megírtunk egy egész albumot, csak éppen senki nem hallotta. Talán fel kellene lőnöm a 'netre. Lehet, hogy meg is teszem. Dallamos death metalt nyomtunk, erős In Flames, At The Gates, Death hatásokkal, meg eléggé Iron Maidenes hangzással, de tök jók voltunk. A korunkhoz képest igen jól ment a dolgunk Chicagóban. Mindannyian gimibe jártunk, és ahogy idősebbek lettünk, elkezdtünk más és más zenéket hallgatni, meg a külvilág felé is elkezdtünk orientálódni. Szóval a többi tag átment más zenekarokba, elkezdett más dolgokkal foglalkozni, mi pedig Sammel rögtön ezután elindítottuk a Veil Of Mayát.
Mi a helyzet most Chicagóban? Milyen a jelenlegi színtér?
Marc: Az Insurrection annak idején koncertezett a Harm's Way-es arcok akkori csapataival, úgyhogy velük a gimi óta ismertük egymást. Az a színtér merőben más közeg ahhoz képest, amelyhez mi tartozunk. A Harm's Way az igazi chicagói hardcore mozgalom része, amely egy szorosan együtt dolgozó színteret alkot. Olyan zenekarok nyomulnak ott, mint a The Killer, a Harm's Way, a Weekend Nachos vagy a Hate. Csupa olyan banda, amelynek tagjaival egy gimibe jártunk, szóval nem semmi, hogy még mindig megvan az ismeretségünk, és hogy mindannyian zenélünk még. Nálunk breakdown-ok, meg progresszív beütések vannak, némileg más színtéren mozgunk, de azért mindannyian összejárunk még. Aztán ott a fiatalabb deathcore bandák színtere is. Azt a közösséget már nem igazán ismerem, mert állandóan turnén vagyok. Ők azután indultak, hogy én elindítottam a saját bandámat. De azokkal a chicagói hardcore bandákkal, amelyeket említettél, továbbra is összejárunk, és ez tök jó. Másfajta család, de attól még család.
A „Maja fátyla” eredetileg egy George William Russell vers címe. Ezért választottad ezt a nevet a zenekarnak?
Marc: Nem. Nekünk a „Maja fátyla” egy ősi szanszkrit kifejezés, amelyben a „Maja” a mindennapi élet illúzióját jelenti. Ha a Maja fátylát szétszakítják vagy elmozdítják, akkor megláthatod az abszolút igazságot, megvilágosodsz. Mi ezzel a jelentéssel akarjuk megtölteni a zenekarnevet.
Az sem játszott közre a dologban, hogy a Cynicnek is van egy ilyen című dala?
Marc: Imádom a Cynicet is, meg azt a dalt is, de azt szeretném, ha a banda neve úgy élne a köztudatban, hogy tényleges ősi hindu, szanszkrit, buddhista szövegekből származik, nem pedig versekből vagy dalokból. Hiszen maga a „Maja fátyla” kifejezés már több száz éves! A Cynic szerintem ismertebbé tette a metal közösségen belül, én pedig komolyan imádom a Cynicet. Csodálatosak, az egyik kedvenc bandám!
Ha már szóba kerültek a maják, hiszel a maja naptárban, meg az ide kapcsolódó jóslatokban, amelyek 2012-re teszik a világ végét?
Marc: Nem tudom. Ha meg kell halnunk, akkor, gondolom, meg is fogunk halni. Elég akkurátusak voltak egy csomó jóslatukat tekintve, úgyhogy én talán nem is tudhatom. Így is, úgy is folytatni akarom a zeneírást, de hogy jövőre mi fog történni, arról fogalmam sincs.
A Veil Of Maya Facebook oldala
Elhangzott a Tilos Rádió GOREZONE műsorában 2012.10.15-én.
Fotók: Maclyn Bean, Keith Lovett, Sarah Rian
