Megmásztuk azokat a bizonyos lépcsőfokokat...: Interjú Valentin Szilviával a Shock! Magazin főszerkesztőjével

2012. október 25. - sunthatneversets

vszslayer_kerryking_p2011_80.jpg

A rockzenével foglalkozó hazai internetes portálok főszerkesztőivel készített interjúsorozatunk újabb állomásához érkezett. A Shock! Magazin talán a legrégebben alapított rockzenei portál. Főszerkesztője Valentin Szilvia pedig az alapítás óta lelkesen viszi az oldalt. Vele beszélgettünk a Shock! múltjáról, jelenéről és jövőjéről, meg persze sok minden másról is.

Mindenkinek ezt a kérdést teszem fel elsőként, így Te sem úszod meg. Ha pár mondatban be kellene mutatnod Önmagad, hogyan fognál hozzá? A rockzenével hogyan kerültél kapcsolatba?
Valahogy mindig körülvett a zene. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy zenei általános iskolába jártam, de a rockzenébe is egészen korán, úgy tíz éves korom körül csöppentem – a bátyám által. Ő kezdett el olyan zenekarokat hallgatni – természetesen szalagos magnón, rádióból felvéve –, mint a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Motörhead, a Judas Priest, a Deep Purple, Rolling Stones, tehát az akkori korszak belépőzenéit. (Vidám széljegyzet, hogy a You’ve Got Another Thing Comingról hosszú-hosszú évek után esett le, hogy ki is az előadó.) Nyilvánvalóan fogalmam sem volt, mi is ez, csak egyszerűen tetszett. Aztán mikor lett végre egy MK 235 kazettás magnónk, és hozzá egy Polimer kazettám, én is fel tudtam venni a rádióból ami megtetszett – by air, tehát reménykedtem, hogy az ott tartózkodó családtagok nem köhögnek, tüsszentenek –, így kevertem az AC/DC-t Billy Idollal, Elton Johnnal és a Baltimoore-ral. Majd egyszer csak magamtól felfedeztem a Queent, meg a Jesus Christ Superstar rockmusicalt Ian Gilannel, és megvolt az első két igazi szerelem. És mivel a ’80-as években szocializálódtam, teljesen természetes, hogy egy kamaszodó csajt az akkori idők popzenéi is elkaptak. Innen származik például az a-ha mánia, aminek olykor teret is engedek a Shock!-on.

Aztán volt Prince-korszakom, meg a ’70-es, ’80-as évek funk zenéit is szerettem, a tesóm akkoriban már átállt a magyar alternatív zenékre, amivel a világból ki lehetett kergetni, így muszáj volt önállósodnom. Nem igazán volt forrásom, ismerős meg akkor még pláne nem, így a The Cult, a Whitesnake, a Bon Jovi, a Europe lett favorit először, aztán kölcsönkaptam egy kazettát egy gimis ismerőstől, aminek az egyik felén Metallica volt, a másikon meg Sepultura. Egy meghallgatás után visszaadtam, hogy ez hülyeség. Aztán újra kölcsönkértem egy hét múlva, és már nem akartam visszaadni. Nagyjából ez volt az, ami feltette az i-re a pontot, és sorba kaptam kölcsön a kazettákat – többnyire a korszak legjobb thrash csapatainak lemezeit. Érdekes, hogy az akkori idők nagy hazai csapatai teljesen kimaradtak akkor (Ossian, Pokolgép), sokkal jobban izgattak a „nyugati” zenék, és mivel thrasher voltam, értelemszerűen a Moby Dick lett az itthoni kedvencem. Viszont a futó klubzenekarokat mind láttam, minden hétvégén valami koncerten lógtam, volt, hogy pénteken és szombaton is. Akkoriban ment egyébként Feró Garázs című rádióműsora, ott is volt egy csomó jó zene, például ott lettem Cannibal Corpse fanatikus. Két könyvtár is volt a közelemben, ahonnan ki lehetett kölcsönözni metal cd-ket és bakeliteket - innen kölcsönöztem ki a Reign In Blood LP-t. Azt viszont sosem felejtem el, amikor már tudtam műsoros kazettát venni végre, bementem a mostani Westend helyén lévő metal boltba és kértem az Aeroshmithtől a Pumpot és a Sodomtól az Agent Orange-et. Kicsit furcsán nézett rám az eladó… Valahogy így kezdődött a szerelem, és a jelek szerint azóta is tart.

vszpsyhoticwaltz2011.jpgA Shock! Magazin - ha jól számolom - 14. éve működik. Hogyan emlékszel vissza az indulásra és milyen pályát írt le ezalatt a közel másfél évtized alatt a portál?

Bizony, égnek is áll a hajam, mikor kiszámolom, hány éve is működik ez az egész. Generációk nőttek fel és váltották egymást azóta. A Shock! nyomtatott változatát hárman indítottuk útjára, mindannyiunknak volt már pár éves fanzine-es „múltja”. Talán nem ismeretlen a Tátrai Emese és a Bakó Csaba név… Egy komolyabb, nyomdában készült, nagyobb külföldi mainstream nevekkel is foglalkozó újságot szerettünk volna létrehozni. Ha most így visszagondolok, talán jó helyen és jó időben voltunk ehhez. Lehet, már csak az idő szépíti meg az emlékeket, de valahogy teljesen gördülékenyen és természetesen alakult mindent. A második mérföldkő a saját gyártású ingyenes CD melléklet volt, akkoriban az elég ritka és menő dolognak számított. Később jöttek hullámvölgyek meg csúcsok, úgy a nyomtatott, majd később a netes megjelenésnél, de nincs is ezzel gond, a lényeg, hogy most mennyire pörög és mit lehet kezdeni mindezzel. Megmásztuk azokat a bizonyos lépcsőfokokat.

Ahogy említetted, nyomtatásban jelentkeztetek eleinte és később jött az internetes portál. Miért döntöttetek így? Ezt azért is kérdezem, mert a múltkori interjúnkban Szakáts Tibi a Hard Rock Magazintól azt mondta, hogy hihetetlenül le vagyunk maradva itthon, hiszen az internet korában még mindig a nyomtatott sajtó van előtérben.
Nem sokkal a nyomtatott megjelenés után már volt honlapunk is, nyilván ez akkoriban még elég kezdetleges megjelenést jelentett, nem is volt nagy tétje, főleg azért kellett, hogy mikor kihoztuk a következő Shock!-ot, a régi cikkeket felraktuk, olvassák csak, nem sajnáltuk senkitől. A véletlenek szerencsés összjátéka volt ismét, hogy pont akkoriban kezdtem el tesztelőként dolgozni. Már terv volt korábban is, érdekelt az informatika világa, tanultam is ilyesmit, de „hivatalosan” ekkor kerültem az IT világába. A honlapot egy ideig még a Rock Gyémántoktól Tomkovics Ákos kezelte, aztán később átvettem én, és ez így is maradt. Az elején nem volt különösebb célunk ezzel, inkább amolyan „ha van rá lehetőség, miért ne” alapon ment, meg jópofa dolog volt már a neten is ott lenni. Ne feledjük, hogy akkoriban kezdett itthon elterjedni a modemes otthoni internetezés, és mi is felfedeztük, hogy a neten sokkal könnyebb megtalálni a zenekarokat, mint postai úton.

vszmikeportnoy2012.jpg

Az egyik legmeglepőbb élményem akkoriból, mikor a Meshuggah-ból Tomas Haakénak írtam egy interjúkérő emailt, és öt perc múlva válaszolt, hogy persze, várja a kérdéseket. Később, amikor megszűnt a nyomtatott újság, nyilvánvalóvá vált, hogy a netes megjelenés lesz a prioritás, az eszünkbe sem jutott, hogy abbahagyjuk… Persze egy idő után már az a fajta html alapú megoldás is elavult lett. Aránylag későn váltottunk egy komoly rendszerre, amiben rengeteg munkánk fekszik, és a további fejlesztéseken is dolgozunk és gondolkodunk. A kérdésed másik felére válaszolva: Szakáts Tibinek teljesen igaza van. Félelmetes, hogy mennyire begyöpösödött a gondolkodásmód azzal kapcsolatban, hogy ha az ember a kezében lobogtat egy kábé ezerkétszáz példányban fogyó nyomtatott lapot, máris megnyílnak bizonyos kapuk. Annak ellenére, hogy a kapuk nyitói is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ma már egy netes szakoldal olvasótábora messze meghaladja egy hasonszőrű nyomtatott újságét, ráadásul pontosan a célközönséget éri el. Hozzátenném, hogy a külföldi menedzsmenteknek viszont még mindig az a fontosabb, ha egy hirdetés megjelenik egy párszázezer példányszámos napilapban, hiába érdekel a futó zenekar az adott lap olvasótáborából 28 embert. Másrészt viszont azt se felejtsük azért el, hogy itthon a rockportálok hobbilapok, és pontosan így is kezelik őket. Éppen ezért tilos bárkit, de akár magunkat is összehasonlítani a nagy, professzionális – azaz üzleti – alapon működő portálok mellékleteiként működő zenei felületekkel vagy a napilapokkal, még akkor is, ha színvonalban, hozzáértésben bizonyos esetekben ugyanaz a szint, vagy akár magasabb is.

Röviden bemutatnád a Shock! magazin stábját?
Azzal kezdeném, amit Andorunk mondott szellemesen sok évvel ezelőtt: hozzánk nehezebb bekerülni, mint a black metal maffiába. (nevet) Ami igaz is, meg nem is. Tény, hogy sok szempontból meg kell felelnie valakinek a háklis igényeinknek, úgy „szakmailag”, mint emberileg. Pontosan azért, mert a jelenlegi csapat már hosszú évek óta együtt van és nagyon egy húron pendül, noha az utóbbi időben szerencsére gyarapodtunk néhány új arccal is. Valahogy sikerült megtalálnom azokat az embereket, akikkel klasszul lehet együtt dolgozni, de időt tölteni is, ha az alkalom úgy hozza. A minap fogalmaztam meg egy vidám köremailben, hogy egy szerves, organikus egység vagyunk, ami bizarrul hangzik, de ez van. (nevet) Ketten foglalkozunk azzal, hogy a cikkek, hírek kikerüljenek a netre, de a hírszerkesztés és az oldallal való bajlódás napi feladatát javarészt Draveczki-Ury Ádám végzi. Döbbenetesen gyorsan és pontosan dolgozik, mi viccesen csak droidnak hívjuk. Ő hozta be a köztudatba a shockos „erős nyolcas” értékelést, és lexikon van a fejében. Kiss Gábor a dísztresser, sok interjút, kritikát hoz, és mivel ő jár a stábból a legtöbb koncertre, ő írja koncertbeszámolók nagy részét is. Mindamellett még mindig derékig ér a haja, és ugyan három jogász van a stábban, de ő a Shock! kinevezett jogásza is. Pálinkás Vince főleg a dallamos zenéket kedveli, és nem titok, hogy death metalon is szocializálódott, de ez elmúlt: ma már rózsaszín ingben jár koncertekre, amit csak helyeselni tudok. Speciális körmondatokkal és észosztással vezeti be a cikkeit, ami remélem, nem csak számunkra rendkívül szórakoztató. Nagy Andor a stoner, sludge, doom és számunkra mindenféle bizarr zene barátja, mindamellett vele valahogy mindig valami érdekes dolog történik, amin könnyezve lehet röhögni, és az is biztos, hogy nem Whitesnake koncerten fogja elmesélni. Oravecz Zoli a csapat legfiatalabbja, főleg a black, death zenéket szereti, de már ő is öregszik, mert már korántsem képes meghallgatni a legrosszabb black metal csapatokat. Révész Béla neve a Rockinformból lehet ismerős: egy időben ő volt a főszerkesztő, úgy találtunk egymásra. Aztán úgy alakult, hogy ő kötött ki nálunk, aminek nagyon örülünk. Abszolút Shock!-kompatibilis zenei ízléssel rendelkezik, és még a metalcore, deathcore zenekarokat is képes meghallgatni, minderről pedig szellemesen fogalmazza meg a véleményét. Polgár Tamás aránylag új arc, noha az elmúlt években néha írt egy-egy cikket. Nem is tudjuk, miért nem kérdeztük meg korábban, hogy vállalna-e többet, de máris úgy érezzük, mintha mindig is közénk tartozott volna. Főleg a prog és a dallamos zenék, na meg Norvégia iránt lelkesedik. Bertli Zoli ritkán ír, de akkor hajmetal vagy valami gitárzene kerül terítékre, amúgy meg a fotózásról is el lehet vele diskurálni. Koroknai Balázs a legújabb srác, és végre van valaki Zolin kívül, aki hajlandó a black, death metalról megfelelő minőségben fogalmazni, és nem idegenkedik az avantgarde muzsikáktól sem. De a legfontosabb: mindenki egyformán fontos. A „külsős” arcok közül sajnos néhányan időhiány miatt már nem tudnak már időt szakítani ránk, és ezért is szeretettel várjuk az új jelentkezőket!

vszblack_label_society_p2011_112.jpgHogyan látod a hazai internetes rockzenei újságírás helyzetét?
Ahogy korábban már fejtegetni kezdtem: hobbilapokról beszélünk. Ritka, ha egy rockportálhoz olyan is ír, aki adott esetben főállásban is ezzel foglalkozik vagy foglalkozott, de szerencsére nálunk többen is vannak ilyenek. Ilyen esetben megvan a helyzeti előny, és jó esetben nem kell az illetőnek a kezdeti csetlő-botló lépéseket túl hosszan megtennie. Sajnos sok internetes rockoldalon nem alapvető követelmény a fogalmazási készség és a helyesírás, márpedig ezek nélkül kizárt, hogy az adott felületet komolyan vegyék akár a hirdetők, akár az igényes olvasók. Attól, hogy valaki leír nagyjából öt értelmes mondatot és egy blogmotort használ, nem fog a lába elé borulni senki – főleg a koncertszervezők nem. Aki x éve mozog ebben a közegben, tökéletesen tisztában van azzal, hány embert lehet elérni a neten a rockzenével, akár szélesebb spektrumban, akár szűkebb műfajokra bontva. Még nagyon sok évnek kell ahhoz eltelnie, hogy szakújságírásról tudjunk beszélni itthon, amit elismernek és amiből profitálni is lehet – és vélhetően ezt mi már nem is fogjuk megérni. Sajnos itthon siralmasan rosszul ír a nagy többség, elenyésző százalék képes értelmesen fogalmazni amellett, hogy tisztában van a témával, amiről ír, és még stílusos is. Nem beszélve a helyesírás romló minőségéről és a félelmetesen rossz angoltudásról, ami az interjú- és hírfordítások alapján azonnal kiderül. Azt sem tartom újságírásnak, ha valaki külföldön megjelent interjúkból összerak egy „sajátot” és álnév alatt megjelenteti. És ez már csak széljegyzet: aki bármit is el akar érni a neten, naprakésznek kell lennie a friss technikákkal, trendekkel kapcsolatban is.

A Te neved koncertfotósként is ismerősen csenghet azoknak, akik a honi rockzenei sajtót egy kicsit is ismerik. Ez a szenvedély honnan jött? A kezdetektől cél volt, hogy a Shock! egy olyan médium legyen, melynek képi megjelenése is van a stílusról?
A helyzet az, hogy jóval előbb volt meg a fotózás, mint a firkálás. Elég korán érdekelni kezdett a képi világ, és gimi után pár évvel elvégeztem egy reklámfotós szaktanfolyamot, ami nyilván nem volt jó semmire, csak kaptam egy kis technikai alapot, de azzal már akkor tisztában voltam, hogy tőke és kapcsolatok nélkül esélyem nincs semmire. És ez így is maradt. Akkor is egy elég régimódi filmes gépem volt, két objektívvel, és ezekkel kezdtem el koncerteket fotózni. Nyilván tragikusan rosszul, de a lelkesedés megvolt, és igen, a cél valóban az volt, hogy a Shock!-ban mindez valahogy teret nyerjen. Fogalmam sem volt akkor más koncertfotósokról, abszolút autodidakta módon tanultam bele mindebbe. Később is, amikor digitális gépre váltottam, szinte újra kellett tanulni mindent. Aztán amikor lett egy értelmesebb gépem, készültek már elfogadható fotók is, de ez is olyan folyamat, hogy nincs vége, tanulni, fejlődni kell és gondolkodni a képeken – bár sajnos az utóbbi időben pont erre nincs túl sok időm, de terveim még mindig vannak ezzel kapcsolatban is.

Mik azok a kritériumok, amellyel egy rockzenei oldal sikeressé tehető? Illetve számodra egyáltalán mik a siker fokmérői?
Most mondjam azt, hogy nézz rá a Shock!-ra és tudod a választ? (nevet) Tudom, hogy ez nagyképűen hangzik, de így gondolom. Büszke vagyok a Shock!-ra és a csapatra, fontos része az életemnek, hülye lennék szerénykedni – annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában vagyok a hibáinkkal is. Persze nem két nap alatt lehet mindezt elérni, sok év munka fekszik mögötte, néha egészségtelen mértékű mániával összekötve. A sikerhez szükséges egy hozzáértő csapat, meg egy-két ember, aki összefogja az egészet, és viszi a háttérdolgokat is, ami nem kerül a nagyközönség elé. De talán az elszántság a legfontosabb, mert anélkül mit sem ér, ha valaki jól ír és van véleménye. A siker egyik fele meg mi más lehetne, hogy minél többen olvassanak? Hazudik, aki mást állít! (nevet) Ez ugyanolyan, hogy jó dolog a szobagitározás, de az az igazi, ha kiállsz a színpadra egy zenekarral. Egyrészről. Aztán sikernek értékelem még, ha becserkészünk egy olyan interjúalanyt, aki nagy kedvenc, siker, ha nálunk debütál egy-egy videóklip vagy új album, siker, ha a zenekarok odafigyelnek a róluk szóló kritikáinkra, meg az is, ha az olvasók egymást szórakoztatják a kommentekben. És az is, ha személyesen is megismersz néhány kedves olvasót. Nincs egyfajta siker, vannak apró kis örömök, ami miatt érdemes a napi szintű munkát ráfordítani.

vszcoal_chamber_p1998_05.jpg
Mivel Magyarországon élünk adja magát a kérdés, mennyire fontos számotokra a hazai zenekarok segítése, illetve mit tudtok tenni értük?
Mit tud tenni egy portál? Írunk róluk kritikát, interjúzunk velük, megjelentetjük a koncertbeszámolót, és a kapcsolódó közösségi oldalon spontán kirakunk valami klipet. Hozzáteszem: jóval több a megkeresés, mint amire kapacitásunk van. Egész egyszerűen a napi normál munka mellett – hiszen egyikünk sem ebből él – nincs időnk minden egyes hazai zenekarra, így azokat válogatjuk ki, akik valamelyik stábtagnak megtetszenek. Sokan még mindig félreértelmezik ezt az egész rockújságosdit, és azt hiszik, hogy koncertet tudunk szervezni vagy fesztivált pénzzel támogatni. Én még annak sem látom értelmét – még ha ezen meg is sértődik adott esetben valaki –, hogy egy abszolút noname garázsbanda első demójáról vagy letölthető lemezéről nagy hírverést csapjunk. Minek? Manapság senkit sem érdekelnek ezek a dolgok, az olvasókat sem. Az ilyesmit egy zenekarnak önerőből kell megoldania, más módszerekkel – tegyenek azért, hogy hírérték legyen! Elmúlt már 1998, amikor minden kis buta demóról írtunk, és el is olvasták a kritikákat. Megváltozott a világ ilyen szempontból is, alkalmazkodni kell hozzá. Másképp megvilágítva: írjunk öt érdektelen demóról, amikre az olvasók sem kattintanak, vagy ugyanazt az időt fordítsuk egy alapos KlasszikuShock cikkre, amire özönlenek a kommentek, és még hetekkel a megjelenése után is pörög az olvasottsága? Hozzáteszem, mert fontos: ami igazán jó, az előbb-utóbb úgyis utat fog törni magának.

vszdevildriver_p2009_026.jpg
Rengeteg koncerten jelen vagy, rengeteg rocksztárral van közös képed. Mi a legnagyobb élmény, amiben idáig volt részed?
Elég sokáig sorolhatnám, de a fő kedvencekkel való találkozás nyilván mindig élményszámba megy, az meg pláne, ha a legközelebbi alkalommal ismerősként üdvözölnek, vagy akár barátság lesz a dologból. Mivel én is Metal Hammeren szocializálódtam, régebben sokszor előfordult, hogy xy zenésszel való interjú előtt halálra izgultam magam, hiszen addig csak egy nyomtatott kép volt, meg néhány klip. Persze hozzá lehet ehhez is szokni valamilyen szinten, ám szerencsére még mindig nem múlt el, hogy ne vigyorogjak szélesen egy-egy olyan interjú előtt és után, amire várok. Mert mindig van, amire lehet várni vagy újra várni. Van még a bakancslistámon néhány név!

Nyilván annak is vannak kedvencei, aki ír a zenéről. Nálad kik ezek a kedvencek?
Aki a Shock!-ot figyelmesen olvassa, biztos vágja rögtön a két fő kedvencet: Slayer, Nevermore. Mellettük még kismillió kedvencem van, főleg thrash, prog, amerikai alt rock, meg dallamos rock zenekarok – egy ideje újra beleástam magam a ’80-as évek hajmetal világába, és rettenetesen imádom! Meg persze a Cannibal Corpse.

Ha visszagondolsz az elmúlt közel 15 évre mit csinálnál másképp, illetve mi motivál még, mik azok a célok, amiket mindenképpen el szeretnétek érni a jövőben?
Marhaság, ha valaki azt szajkózza, hogy semmit nem csinálna másképp a saját életében. Persze, meg lehet magyarázni, hogy akkor nem ott tartana, ahol, nem azokkal az emberekkel lenne körülvéve, satöbbi, ami akár helytálló is lehet. Néhány dolgot én is másképp intéznék, mást próbálnék ki, másképp kommunikálnék, más emberekkel dolgoznék – vannak olyanok is, akikkel nem. Erre mondják, hogy tanulópénz. Biztos vagyok benne, hogy nagyjából ugyanez lenne a vége, csak talán kicsit előbb, és kevesebb korhadó lépcsőfok megmászásával értünk volna ide. Nincs értelme ködös álmokat kergetni, Magyarországon a plafon elég korán homlokon csapja az embert. Motiváció pedig mindig van: új lemez egy kedvenctől, újabb fontos koncert – bár ahogy öregszem, ez egyre kevesebb, kényelmesedem –, vagy valami fontosat mindig meg kell tudni egy adott zenekartól. A cél meg természetesen a világuralom, mi más? (nevet) Nyilván oda kell figyelni a technikai fejlődésre, hiszen először az internet, aztán a webkettő miatt nagyjából a feje tetejére állt minden pár éve, és képtelenség megjósolni, hova fut ki mindez, de mióta újra az informatikában dolgozom, én is jobban beleástam magam mindebbe, meg szerencsére mindig van segítségünk is.

És, hogy stílszerű legyek. Utolsó kérdésként: Mi az élet értelme?
42. Mi más? (nevet)

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr654865202

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum