A Mob Rules ezúttal nem egy lemez címet jelöl – a klasszikusok klasszikusának számító Black Sabbathnak volt egy ugyanilyen című albuma a nyolcvanas évek elején az isteni Dioval – hanem egy német (metal-nyelven: germán) metal banda ajándékozta meg magát ezzel a névvel. Nyilván ifjúkori ideáljuk volt az (eredetileg) angol alapbanda, ennek ellenére hatásait nehéz tetten érni a Cannibal Nationnak keresztelt albumon.
Hogy mégis mi ez a műfaj, arra (szerencsére) nehéz válaszolni. Saját kiadója, az AFM úgy jellemezte a nekünk küldött promo-anyagban: melodic metal. Dallamosnak dallamos, szinte már-már érzelmes, de véletlenül sem nyálas. De ugyanolyan távolságban (közelségben) helyezkedik el a progresszív műfajoktól, mint a tipikus germán „galopping metaltól”. Mintha egy háromszög középpontját találták volna el, egyenlő távolságban említett három ponttól.
Ha mégis hasonlítanom kéne valamihez ezen anyagot, a Queensryche Empirejét illetve a Helloween Keeper II-jét venném elő példaként. Utóbbi hasonlatomat alátámasztja Klaus Dirks Kisske-iskolás énekstílusa (melybe egy-két Dio-lecke is vegyül).
Tépelődés előzte meg a címadást ezen íráshoz. Vakmerőségnek érzem még most is egy nem túl nagy nevű, különösebb jelentőséggel a nemzetközi zenei életben nem bíró zenekar legújabb zöngeményeinek gyűjteményét (lehetséges) év albumának kikiáltani. Én mindenesetre már most jobban szeretem, mint az eddig (általam) etalonnak vélt Unisonic bemutatkozó lemezt. De más oldalról megközelítve: a Cannibal Nationön nehéz fogást találni, és nem csak azért, mert virtuális formában kaptuk meg a kiadótól.
Borító: egyszerű, nagyszerű – a saját farkába harapó kígyóval kifejező, lemezcímre utaló. Dalok: mind a kilenc szerethető, nincs töltelékszám. Húzónóta annál inkább! A Lost málházós, de mégis csodaszép hangvitele, a telitalálat, nem bonyolított refrénjével számomra eddig az év dala! Igaz, éppen ide férkőzött be egy kis „diós black sabbathi” behatás, de ez sem vészes. Az Ice and Fire verzéiben ír behatás figyelhető meg, a refrén itt is betalál. Ballada létének dacára erre forgatták az első klippet. A Soldiers of Fortune ütős, egyszerű bridge-jével vonja magára a figyelmet. A címadó igazi pörgős metal-sláger. De végül is bármelyik nótát dicsőíthetném, benne a szinte énekelhető gitárszólókat, a néha Maiden-ízű, de mégis kellemes betéteket. A többi paraméterről pedig már írtam.
Gyönyörűen kidolgozott, erős, végig izgalmas dalokról van itt szó, tetszetős csomagolásban. Kell ennél nagyobb ajándék?
