Régen hallgattam doom-ot. Sőt mostanában egyre ritkábban. Az hogy ez sajnos, vagy nem sajnos, nem tudom, de legalább helyette kipróbálok egy csomó másféle zenei stílust, vagy csak lehet, hogy változik az ember ízlése. Egy szó, mint száz, kicsit perifériára került a rég szeretett zenei irányzatom, de mikor felpattintottam a My Dying Bride vadiúj albumát, nem kellett több, mint két dal és máris ott éreztem magam, mint évekkel korábban: hatásos cucc az A Map of All Our Failures névre keresztelt új lemez, amely már a tizenegyedik a sorban. Egy halvány rosszindulat volt bennem az albummal kapcsolatban, mikor felcsendült az kezdő Kneel till Doomsday, de valószínűleg ez csak annak szólt, hogy az átállás ment lassabban, mint számítottam.
Aztán a The Poorest Waltz nótával kezdve szépen és módszeresen tapos bele a földbe a zene. Természetesen a hosszan elnyújtott, mélyre hangolt témák mellett a hegedűszólók bevetése az, ami alkalmas tökéletesen arra, hogy az embert magával rántsa a mélybe. Az Aaron Stainthorpe által elővezetett témák továbbra is többnyire az elmúlás, a pusztulás és a gyász körül mozognak, viszont új színezetet is kap az album a helyenként feltűnő romantikus vonallal. Zeneileg talán többet hoz, mint a korábbi For Lies I Sire, legalábbis összetettebbnek hangzik, de érdekesség, hogy többször is inkább halk mormolásként hangzanak el szövegrészletek a dalokból az éneklés helyett. Persze ezzel is inkább egyfajta temetői atmoszférába csomagolva az egész lemezt. A tragédia és a szívet csavaró fájdalom elővezetését mesteri szintre emelte a banda – de ezt tudtuk eddig is – és ráadásul most ezt beton kemény és súlyos hangzású albumon tették.
A korongon nyolc dal kapott helyet, kitöltve a mindegy 63 percnyi játékidőt, tehát egyenként is elég masszívak és nyomasztóak. A teljesség igénye nélkül három tétel emelnék ki, melyek a valóban remek albumból is kilógnak. A korábban már említett The Poorest Waltz, ami az album leghúzósabb dala. A lassú tempójú gitártémák mellé az enyhén Paradise Lost utánérzésű gitárszóló igazi kedvenccé tette a dalt. A Like a Perpetual Funeral hangulatilag talán a legmélyebb pontja a lemeznek, már-már művészien lélekölő muzsika. A címadó dal a már említett mormolással kezd, és lassan fordul rá a hegedű dallamokkal tarkított első témára, amit a dal középrésze tör meg, egészen belassul, aztán egy váltással kicsit tempósabb zúzás zárja a dalt.
Viszonylag sokáig kerestem a cikkhez illő címet, de végül is az egyik nóta címe tökéletesen fogalmazza meg a talán a banda egész pályafutásának mottóját: Like a Perpetual Funeral. Azt az utat folytatja a My Dying Bride, amit annak idején a Paradise Lost-tal és az Anathema-val elkezdtek a ’90-es évek elején. Amíg a másik két legendás együttes másféle pályát írt le, addig a MDB ugyanazt a metál játssza és ugyanolyan jól. Nincs útkeresés, mert nincs rá szükség. És nekünk is erre van szükségünk, amikor egy színtiszta doom albumra szeretnénk egy picit szarul érezni magunkat (vagy épp jobban). Erre a Map egy tökéletes választás, remek album, igazi mestermunka!
