A nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas koncertet adott nemzeti ünnepünk alkalmából a címben említett három modern metál banda. Mivel nem egész napos melóból estem a koncertre, ezért sokkal nyugodtabb állapotban voltam, rá tudtam hangolódni az estére, de talán éppen ezért sokkal nagyobbat ütött. Végre most nem sikerült elkésnem, így teljes egészében láthattam a teljes esti műsort, amit az angol The Safety ’mi-mind-szakmunkásbajuszt-növesztettünk’ Fire kezdett (jó, mondjuk szemét vagyok, mert a dobos nem…ő fu-manchu-ban nyomta). Szándékosan nem kerestem a zenéjükre a neten a koncert előtt, mert kíváncsi voltam, hogy így meg tudnak-e győzni. Mondjuk sokat nem játszottak, nagyjából 25 percet, és nem nagyon lehetett hallani az énekes csávót, a dobot viszont túlságosan is, de jónak tűntek – valószínűleg teszek egy próbát a bandával. Jól izzították a publikumot, szépen előredolgoztak a két ’nagynak’, és így a fellépésük végére szépen megtelt a terem, és mindenképpen szimpatikus volt a zenei alázatuk. (Fotók: Réti Zsolt)
Némi szünet után kezdte a műsorát a djent szcéna egyik élmenője, az amerikai Periphery. A dobok mögött a vállsérülést szenvedett Matt Halpern-t helyettesítő Boris (Chimp Spanner) ült. Pár pillanat múlva a Ragnarok-kal indultak. Szemmel láthatóan nagyon élvezték a bulit és ezt jól levette a közönség is. A zúzda részeknél ment a bólogatás szépen, a kiállásoknál pedig közös nagy éneklés Spencer-rel.
A műsor nagy részét az idén megjelent album (Periphery II - This Time It's Personal) adta. Jól szólt a Have a Blast, Facepalm Mute és a Make Total Destroy. A színpad talán túlságosan kicsi volt a srácoknak, főleg úgy, hogy a Misha-ék folyamatosan mászkáltak gitárral a kezükben, attól féltem néha, hogy összeakadnak. De aztán megoldották, és emellett még hülyéskedtek is folyamatosan. A befejező Icarus Lives! előtt Spancer külön megköszönte Boris-nak, hogy ennyi idő alatt sikerült betanulnia a nótákat és tényleg hatalmas elismerés neki, hogy egyben volt minden dal. Aztán a végén közösen lepacsizott mindegyikük a rajongókkal. Nagy sikerük volt, de ez nem véletlen: remek nótákkal jöttek, jól együtt éltek a közönséggel, nem volt érezhető semmiféle távolságtartás (hogy is lehetett volna, hiszen szájbarúgásnyira lehetett megközelíteni a zenészeket), valóban sikerült megőrülni arra a közel negyven percre. Közvetlenek és jó fejek voltak.
Az este fővendégeként lépett színpadra, a teljes színpadra a Between the Buried and Me. Azért hangsúlyoztam ezt ki, mert az előző két banda a BTBAM dobszerkójának fenntartott helyet nem használta. Az amerikai zsenik által játszott zene műfaji meghatározása a koncert alatt fogalmazódott meg bennem: szarrá bonyolított metál – a szó jó értelmében. Néhány napja azon elmélkedtem az új lemez kapcsán, hogy vajon tudják-e hozni azt a komplex hangzást, amit a stúdió albumon hallani.
Aztán ott állva meggyőződtem, hogy igen. Azért az nem picit arc, hogy eljönnek nyolc darab nótával, melyek – két kivétellel – egyenként tíz perc körüliek! Koncertbarátnak semmiképpen nem mondanám, ennek megfelelően szép számmal pályáztak el azok, akik ezt nem tudták befogadni. Viszont mi, akik maradtunk, azok hatalmas élménnyel lettünk gazdagabbak. Persze most nem arra kell gondolni, hogy kiürült a terem, mert azért aki jegyet váltott a mai bulira, azért tudta, hogy mi fog következni. Mondjuk arra én sem, hogy ekkorát fognak szólni. Rendben, közel voltam a tűzhöz, de volt ez már máskor is így, viszont ez tényleg nagyon nagyot szólt. Több fórumon olvastam azóta, hogy az ’év bulija’ volt BTBAM aznapi esti produkciója. Közel lehet az igazsághoz.
A tételek négy albumról érkeztek, az új lemezről kettő (Astral Body, Telos) is. A ráadásban eljátszott Queen feldolgozás, a Bohemian Rhapsody végre nem volt olyan feszes, mint a többi, itt egy némi bohóckodás is belefért a műsorba. Az este záróakkordja a Mordecai volt: hosszú, változatos és persze a szokásos megdöbbentően fura kiállásokkal. A White Walls, Sun of Nothing és a Disease, Injury, Madness számok alatt folyamatosan azon agyaltam, hogy az öttagú bandából ki a nagyobb zseni. A dobos, aki egész este alatt olyan tempóval és pontossággal pörgetett, hogy az emberfeletti? Paul, a gitáros, aki zseniálisan nyomta az pokoli összetett témákat? Rogers, aki az üvöltés és a tiszta dallamokat éneklése mellett még a billentyűket is kezelte? Nem kell szerencsére eldönteni, mert az összkép a lényeg, ami profi!
A publikumnak nagyjából kétféle reakciója volt a BTBAM produkció alatt: vagy bólogatott ütemesen a zúzós részeknél, vagy állt csodálkozva, hogy megint egy réteget elvittek az arcunkból. Zseniálisak voltak, de a végéhez közeledve azért volt néha olyan érzésem, hogy már épp elég. De utólag belegondolva, azért tennék még pár próbát…Tényleg úgy tűnik, ha sokáig hallgatok BTBAM-t, akkor minden más zene picit üres, hiányos lenne, mintha nem használnának elég hangszert, és ez a tapasztalat a koncert után csak tovább erősödött.
Egyetlen negatív észrevétel a koncerttel kapcsolatban, hogy figyelembe véve a hazai viszonyokat, a Periphery-nek talán jobban állt volna a headliner poszt – talán a közeli jövőben láthatjuk őket ebben a szerepben is – , mert rájuk jóval többen voltak kíváncsiak, de ez talán köszönhető a könnyebben értelmezhető zenéjüknek is. Fellépésük után mászkálva a folyosón jó pár elcsípett beszélgetésben hangzott az el, hogy még egy órát játszhatott volna a Periphery.
De ezt leszámítva eszement hangos buli volt tele kellemes meglepetéssel (TSF), megőrüléssel (Periphery) és arcbamászó durvulással (BTBAM). Köszönet érte a DK-nek, és a Phoenix Music Hungary-nek!
Fotók és Videó: Réti Zsolt
