Főszerkesztőnk egyidejűleg csaknem fél tucat lemezt vágott hozzám – ráadásul pont olyanokat, melyekről elég nehéz írni. Némelyiküket különös zenei világuk miatt nehéz szavakkal leképezni, másikak pedig éppen ötlettelenségük, sablonosságuk okán blokkolják a cikkíró gondolatait. Ezért úgy döntöttem: négy, legutóbbi vizsgálatom eredményét – tőlem igen-igen szokatlan módon – zanzásítva tárom az Olvasó elé. 
Hajrá, magyarok! (1.): To Mera - Exile (2012)
Kiss Julie személyében veszprémi énekesnővel bír az angol banda, akit a magyarországi Without Face zenekartól halásztak el. (A Kiss vezetéknév szinte garancia a nemzetközi rock-karierre!) Hazánk lánya nem csupán „szegény rokonként” tartózkodik a zenekar kötelékében, hanem egyik meghatározó jelensége a produkciónak.
Szurkoltam tehát neki és nekik, hogy az electro metal jegyek után felharsanó Nightwish-ízű refrénektől sikerüljön végképp megszabadulniuk, mert ez ennek a generációnak már nem áll jól. Sikerült is, olyannyira, hogy az Exile-al inkább a paci másik oldalán találják magunkat. Művészi szinvonalon prezentált, nehezen befogadható jazz-metallal lesz dolgunk. Azért próbálkozzunk meg vele, érdemes, hiszen jogos nemzeti büszkeség fogja eltölteni szívünket.
Amit felróhatunk, az csupán a jó értelemben vett slágerek, húzó nóták hiánya, és a túlságosan poposra sikerült keverés lehet. 4/5
Búcsúzni csak csúnyán!: Black Country Communion - Afterglow (2012)
Fokozott várakozás uralta lelkemet ezen album kapcsán, hiszen a zseniális első két lemezről is én írhattam ezen újság hasábjain. Ráadásul a hajdani Deep Purple majd Black Sabbath basszer, Black Country zenekarvezető Glenn Hughes pozitív változásokat ígért – szó, ami szó, két tök egyforma anyag után ennek már ideje volt.
Megtanulhattam volna: az ilyen felfokozott várakozásnak törvényszerűen csalódás a vége! Még akkor is, ha a beharangozás feladatát elvégző Confessor akár el is foglalhatná az év dalának járó, képzeletbeli trónust. Talán csak a három kilométerről érkező refrén-vokál az idegesítő, de Glenn hangja kárpótol minket mindenért! Megpróbálhatunk keresni még ilyen nótákat a lemezen - egészen addig még a Purple-fűszeres bluesos lüktetés végképp álomba nem ringat minket.
A mélypontot a Cry Freedom ballada adja Joe Banamassa érzelmileg túltelített énekével. Talán Hughesnak lehet győzelmi koszorút nyújtani a lemezmegjelenést kísérő, lassan queensryche-i tónust öltő nyilatkozat-háborúban: igaza van, az ifjú gitár-zseni csupán papíron tagja már a supergroupnak. Szólói ezúttal sokszor csak tekerésnek tűnnek.
A hírek szerint Glenn apó is inkább már a Coverdale-féle Dee Purple feltámasztására koncentrál. Az album osztályzata (a félistenek iránti tiszteletet is hozzászámolva): 3/5
Élő panel: Vicious Rumors Live to your Death (2012)
November végén fog betámadni az egyesült államok-béli szegecses metal banda új koncertalbumával (mi promo anyagként korábban megkaptuk a cuccot a kiadó jóvoltából).
Ha a világ legsablonosabb zenekarának osztanának Grammy-díjat, a VR bizonyára sokszor hazavitte volna azt. Dalait úgy kell elképzelni, mintha a Judas Priest zenéjére valaki valamilyen okból Bruce Dickinson énekét mixelte volna. A koncertlemez első felében bizony semmi érdekeset nem találtam, számomra az értékelhető rész talán az ötödik-hatodik tétel környékén kezdődik. A Let garden burn, a Hellraiser, a Soliders of the Night, a Don’t wait for me – ha nem is remekművek – hallgatható rutin-metal nóták. Ezeknél kellemesebb meglepetés a bónuszként lemezre biggyesztett Sign of the Southern Cross és Running Wild című Black Sabbath illetve (lám…) Judas klasszikusok. Inkább az előbbi feldolgozása sikerült autentikusra. 3/5
Hajrá magyarok! Nr. 2: Kamelot - Silverthorn (2012)
Bizony, itt is magyar név virít a borítón: Palotai Olivéré, aki ugyan Germánia szülötte, de magyar apukája révén nagyon jól bírja nyelvünket. Őérte közel sem kell már annyira szurkolnunk, rutinos versenyzőnek számít. Dolgozott többek közt Doro „istennő” oldalán. (Bulvár-szinten pedig arról híres, hogy az Epica pacsirta Simone Simon barátja.)
Most pedig egy rendkívül korrekt anyag asztalra tételében vett részt a Kamelot zenekar billentyűseként. Igaz, pont ez az a muzsika – komolyzenei epizódokkal, gyermekkórussal, női vokállal, tökéletes ívű dallamokkal, vagy éppen konzerv death metal elemekkel – melytől a tradicionális műfajok imádói ugyanúgy visítva menekülnek, mint a thrasherek, de ez minket, szép lelkű rajongókat ne zavarjon!
Talán csak annyi az észrevételem, hogyha már énekes csere volt (Roy Khant Tommy Karevik váltotta), lett volna „kövér”: mániám, hogy az effajta epikus goth metal elkövetések női énekkel teljesednek ki igazán. Ezen felül semmi bajom Tommyval: az ő hangjának szárnyán is szánthatjuk az eget az angyalok között, olyan dalok által, mint például a Sacrimony, a Song for Julie ballada, és a pörgős My Confession. 5/5
