Atlas European Tour 2012: Parkway Drive, Emmure, The World Alive, Structures @ Pecsa Music Hall, 2012.11.29.

2012. december 03. - Benyo.

pwd, emmure.jpgNovember 29. Ez a dátum minden bizonnyal a legtöbb, ebben a közegben mozgó zenebarát naptárában pirossal kerülhetett bekarikázásra, aláhúzásra, beikszelésre, hiszen a Phoenix Music jóvoltából nem kisebb név lett a nyár folyamán kis hazánkba beharangozva, mint a metalcore (abszolút joggal kinevezett) zászlóshajója, a hazai közönség előtt klubbulin már négy éve nem bizonyító ausztrál Parkway Drive. A bejelentést követő ováció után pedig kisvártatva lehullott a lepel a három előzenekarról is: Structures, The World Alive, Emmure

Ez a csomag pedig talán már kapásból borítékolta, hogy itt bizony egy telt házas buli van kilátásban. És így is lett, hiszen az óriási érdeklődésnek köszönhető jegyeladási számok túl is nőttek a Dürer Kert nagytermén, így az egész esemény az PeCsa Music Hall-ban került megrendezésre, ahol már bőven a kapuk megnyitása előtt kígyózott a több tíz méteres hosszúságúra megnövekedett sor.

Structures. (CAN)

Ha ugyan még szellősen is, de a nyolc órára esedékes Structures produkciója már kezdte megtölteni a termet azon néhány érdeklődővel, akiknek csodával határos módon talán már sikerült átverekedniük magukat a ruhatárnál, a mosdóknál és a merch illetve italpultnál kialakult kilométer hosszúságú tömegeken. A Veil of Maya, a Betraying the Martyrs, a Vildhjarta és a Volumes oldalán tavasszal már nálunk is bizonyító kanadai formáció bevallom engem sem akkor, sem pedig most nem tudott maradéktalanul meggyőzni.

Az persze vitathatatlan, hogy az ő esetükben egy elég tehetséges társaságról beszélhetünk, akik ügyesen bánnak a hangszereikkel, képesek kifejezetten jó témákat írni, de a végeredmény számomra néhány helyen még mindig kicsit inkoherens. Hiába hallgattam meg nem is egyszer a tavaly ősszel, a Sumerian Records gondozásában megjelent Divided By debütlemezüket, számomra többszöri nekifutást követően is szétesettnek tűnik a végeredmény, hiszen az a rengeteg ötlet és téma amibe egyszerre kívánnának belenyúlni, egyszerűen nem képes maradéktalanul egységet alkotni és hosszútávon nem is kifejezetten szórakoztató. A srácok a színpadon töltött bő fél órájuk alatt, többségében a már említett debütlemez dalait vonultatták fel a repertoárjukban, úgy mint: At Las[t], Hydroplaning, Tunnel Vision, Relapse; Signs, Clockwork, In Pursuit Of, Encounter.

The World Alive. (USA)

Egy rövid átszerelést követően az idén új lemezzel jelentkezett The World Alive-ra várt a feladat, hogy tovább folytassa a lassan, de biztosan szaporodó nagyérdemű bemelegítését. Mindamellett, hogy szerény véleményem szerint ők, akárcsak egy bármely hasonszőrű, mostanság igencsak divatos emocore/metalcore csapat, tulajdonképpen nem kifejezetten tekinthető komolyan vehetőbbnek akár zeneileg, akár tartalmilag, egy klisét klisére halmozó és számomra például a legkevésbé sem szórakoztató tömegcikknél, azért az egybegyűlteket tisztességgel sikerült megmozgatniuk. Volt a közönséget reflektorfénnyel kivilágító és ezzel egyenes arányosan meg is vakító együtt éneklés, a gitárosok részéről jobbra-balra ugrabugrálás, billentyűs nélküli szintetizátor prüntyögés, valamint az első komolyabb circle pit is körvonalazódni látszott. Összességében a Never Say Die! vándorcirkusz vendégeként a tavaly ősszel már nálunk is egyszer bizonyító Fearless üdvöske cirka fél órás produkciója egyben volt, a megszólalással sem volt különösebb gond és tisztességesen igyekezték feltuningolni az eddigi két nagylemezeik slágereivel az egyre levegőtlenebb koncertterem egybegyűltjeit.

Emmure. (USA)

A fél kilenc magasságában színpadra állt Emmure tipikusan olyan zenével operál, ami azzal együttvéve, hogy még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető agyontechnikázottnak, komplexnek, vagy egy zenei pornófellegvárnak, és annak ellenére, hogy lemezen vontatott, ötlettelen és unalmas, (bár persze kétségtelen, hogy rájuk bólogatva is bőven lehet csúnyán nézni a nyugdíjasokra a tömegközlekedési eszközökön,) azért élőben, kis dózisban a maga minden primitívségével együttvéve is működőképes. Sőt határozottan szórakoztató. Személy szerint erről jómagam e mulatsággal együttvéve már harmadszorra szerezhettem tanúbizonyságot, bár kétségtelen, hogy az első két alkalomnál még sokkal kevésbé éreztem fárasztónak az akkor színvonalukban egyébként semmivel sem kiemelkedőbb produkcióikat. Ebben pedig minden bizonnyal oroszlánrészt vállalt az a tény, hogy az egyébként energikus és lendületes formáció dalainak legalább felénél talán még egy óvodás is kreatívabb és maradandóbb zenét lenne képes alkotni a xilofonján, így a végeredmény akár már néhány perc után is meglehetősen kiszámíthatóvá, elunhatóvá válik..

Ám csakúgy, mint ahogy a tragédia előtt például a Suicide Silence-nek ott volt Mitch Lucker, az Emmure-nak is van egy Frankie Palmeri-e, aki Mitch-hez hasonlóan képes az adottságaival, kiállásával és a karizmájával tömegeket megmozgatni, és az egyébként abszolúte középszerű és felejthető végeredményt játszi könnyedséggel képes (a lehetőségekhez képest) csúcsra járatni a magával ragadó és energiától duzzadó élő produkciók alkalmával. És ez most sem volt másként. A (különböző robot, higany és mindenféle elvetemült táncmozdulatot prezentáló) Frankie vezette csapat minden behízelgés nélkül vágta zsebre a PeCsa egész termét ezzel a milliméterre kiszámítható breakdown túladagolással, melyben a következő tételek gondoskodtak a kiváló hangulatról és a pulzusszám folyamatos emelkedetten tartásáról: Solar Flare Homicide, Protoman, Sunday Bacon, I Thought You Met Telly and Turned Me Into Casper, Demons With Ryu, Cross Over Attack, Drug Dealer Friend, Dogs Get Put Down, R2Deepthroat, Children of Cybertron, 10 Signs You Should Leave vagy a When Keeping It Real Goes Wrong.

Parkway Drive. (AUS)

Egy hosszabb átszerelést követően, nagyjából fél tíz körül az egész terem elsötétedve várta, hogy a Winston Mccall vezette Parkway Drive egy igazi audio-vizuális élménnyel kényeztesse el a nagyérdeműt, az elkövetkezendő nagyjából egy órában. Bevallom az ilyen volumenű bulikról sosem egyszerű a megfelelő formában írni. Egyrészt azért mert, ha elvesznék a részletekben és minden apró, de semmivel sem lényegtelenebb momentumra kitérnék, akkor a cikk élvezhetetlenül hosszúra nyúlna, ami inkább lenne fárasztó, mintsem szórakoztató. Ám, ha túlságosan is felületesre vagy tárgyilagosra sikerülne a végeredmény, akkor pedig az ég egy adta világon semmi sem tükrözné azt a helyenként akár katartikusnak is bátran nevezhető élményt, ami miatt a Parkway Drive minden egyes élő produkciójával újra és újra képes magába bolondítani, az aktuális lemezeiktől, vagy úgy egyáltalán a metalcore-hoz fűződő, egyre haloványabban pislákoló viszonyomtól függetlenül is.
Mivel magának a turnénak is az apropóját a nemrég megjelent Atlas című legújabb lemez jelentette, így azt gondoltam, hogy a szett gerincét az új matéria szerzeményei fogják alkotni, ám a gondosan összeválogatott számlistában egyaránt helyet kaptak a régebbi vonal, így a Killing With A Smile egyes dalai, (a Romance Is Dead, és a közönséggel a Swing-el szemben megszavaztatott Gimme A.D.,) és a Horizons slágerei is, (a Boneyards, a Dead Man's Chest, az Idols And Anchors és az egész bulit záró Carrion, melynek nyitánya hála a lelkes magyar közönségnek nem ütközött ilyen jellegű problémába.), valamint az új éra húzódalai a Deep Blue-ról, (a Sleepwalker, a Karma, a Deliver Me és az abszolút libabőr Home Is For The Heartless, mely a visszataps után a Carrion búcsúperceit volt hivatott előkészíteni.) illetve az Atlas-ról egyaránt. (a Sparks-Old Ghosts/New Regrets kettőse, a Wild Eyes, a Dark Days, valamint a Blue And The Grey).
Ugyan most az ausztrál hangulat elmaradt, hiszen nem voltak sem pálmafák, sem strandlabdák vagy gumicsónak, sem pedig naplementés, tengerpartos molinók a pódiumon, ám így sem lehetett ok a panaszra, hiszen a háttérben egy óriás kivetítő biztosította a koncert egésze alatt a kimondottan hatásos képek, videók váltakozását. Volt, hogy azon kaptam magam, hogy már hosszú percek óta a vetítőt bámultam és hagytam, hogy magával sodorjon a képek, videók és a zene együttes összhangja, kicsit elveszítve a fonalat a színpadon történteket illetően.

A Parkway Drive legénysége ismét minden szempontból hozta a kötelezőt, ám ezt még mindig olyan könnyedséggel, természetességgel, bájjal, szenvedéllyel és minden görcstől mentesen képesek előadni, hogy egész egyszerűen jó érzés a részesévé válni. Bízzunk benne, hogy a kifejezetten turnéerős formáció legalább egyszer jövőre is célba veszi majd az Öreg Kontinenst, illetve kis hazánkat.  Addig pedig bőven lehet örömet lelni a srácok 2009-es, illetve az idén napvilágot látott Home Is For The Heartless DVD-jében. 

Az estéért óriási köszönet a Phoenix Music Hungary-nek, a videókért pedig szerkesztőnknek, Balogh Krisztiánnak.

fotók: Réti Zsolt


A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr464945072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

seth_greven 2012.12.04. 12:26:02

"és a közönséggel a Swing-el szemben megszavaztatott Gimme A D,)"

Nem mondom, hogy csak emiatt, de ami tény: a közönség skandálta, hogy "Swing! Swing! Swing!", de mikor abbahagyták, én egyedül a második sor közepéről beüvöltöttem torkom szakadtából, hogy "Gimme A D!", amire Winston elmosolyodott, és azt kezdték el. :)
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum