Írtam már, hogy utálom saját nemzedékemet? Az előítéletek miatt. Egy (ráadásul zenész) volt iskolatársam nem hallgat ’90 után rögzített zenei felvételt, mert (ezt biztosra tudja) „akkor szűnt meg a zene”. Pedig, mint Nagy Idők Tanújának tudnia kellett, hogy a hetvenes (és a többi) években valóságos (szó szerinti) slágergyárak üzemeltek.  Majd  a mi zsenge kamaszkorunk idején pedig ugyanolyan fura fazonok szaladgáltak az iskolafolyóson, akárcsak ma – esetleg mi is köreikbe tartoztunk.  Megbotránkoztunk azon, ha megbotránkoztak rajtunk, most pedig mi botránkozunk meg.

Írtam már, hogy néha utálom magamat is? Az előítéleteim miatt. Amikor a főszerkesztői feladatokat vállára vett kollégánk szétosztotta köztünk a teendőket, kiakadtam: „Na nem! Muszáj pont nekem ezekkel az emós fazonokkal foglalkoznom, akik a szürke szamárként ködbe olvadt Tokyo Hotel tagjait simán leszorítanák a dobogóról bármelyik óvodai jelmezversenyen?”

A Wretched and Divine viszontagságos útja végül is a lejátszómban ért véget.  Ekkor viszont megzavarodva meredtem a setlistre: biztos, hogy Amerika „főemósaitól” ered ez az európai hagyományokban gyökerező heavy metal, mely itt mindjárt az első nótában (I Am Bulletproof) megtestesül? Biztos, hogy a lányarcú „piszkafa” belsejéből jön ez a reszelős rock-hang? Biztos, hogy a tini-fodrászat reklámplakátjáról leugrott gitárosok nyomják a virga ikerszólokat? Biztos, hogy az ő dobosuk túrja elénk ezeket a lábdob-hegyeket?

Biztos! És az is biztos, hogy számomra ez az év legnagyobb (zenei) megrökönyödése idáig. De az nem biztos, hogy lesz még nagyobb. Egy fantasztikusan ritmizált New Year’s Day jött ezután . Majd csak kifogy a lendület – gondoltam, de csak nem akarta azt tenni, sőt a helyzet – klasszikusokat idézve - csak fokozódott. A címadó sem kért kenyeret, majd a We don’t belong stadion-rockja abszolút kedvencemmé vált. Igaz, „ő” még ezen az amúgy sem túlcifrázott albumon is a legegyszerűbb (oózos) zöngeménynek számít, de hát a szívnek nem lehet parancsolni.

Többszöri hallgatás után viszont a Resurrect the Sun ugrott listám élére. (A lemezen meghallgathatjuk még szimfonikus feldolgozásban – úgy is csodás.)  Egy szó, mint száz, az a bizonyos lendület csupán a vége felé a Done for You balladánál törik meg. Ez sajnos olyanná sikerült, mintha egy Frank Sinatra dal alternatív feldolgozása volna.

Említést kell tenni a klippel megküldött In the Endről is (annál is inkább, mert valószínűleg ezt fogja az említett kollega beágyazni a cikk mellé). Nos, szerintem jófajta popmetallal van dolgunk. Kétségtelenül a lemez dalainak élmezőnyébe tartozik, de mégsem érdemes alapul venni, mert ennél azért odab@szósabb holmival van dolgunk. Önmagában hallgatni olyan, mint egy regénynek csupán az utolsó tizenöt oldalát elolvasni.

A hasonlat talán azért is stimmel valamelyest, mert esetünkben koncept-albumról van szó (tehát az önmagukban is megálló számok egy összefüggő történetet adnak ki). Ily módon ösztönös és elkerülhetetlen az összehasonlítás a klasszikusokkal, akár a Queensryche Operaton…jéről, a Maiden 7th Sonjáról, vagy éppen King Diamond lemezeiről van szó. El kell, hogy ismerjük: a Wretched and Divine ilyen összehasonlításban már nem állja meg helyét: a lemez második hallgatás után semmi újat nem tud nyújtani a hallgatónak, amíg az iménti felhozatal azután kezd majd kibontakozni bonyolult szépségéből.

A W.a.D. „csak” egy rendkívüli módon szerethető, buszmegállóban unalmas várakozás közepette dúdolgatható dallamorgiával megáldott, talán néhány év múlva klasszikussá nemesedő alkotás. Azért ez is valami.

Kedves Generációm! Olvasom kritikáidat, és abban előítéletes fanyalgásodat maguk alá pisilő lányokról (sic!) és headbangelő hülyegyerekekről. „Kingdom of God is inside you, and all around you” („Isten királysága benned van és mindenhol”) – ezek a lemez első hangjai. Ha ilyen gondolatoktól pisilnek maguk alá a lányok, akkor ebben a világban minden rendben van. Meghallgattátok, mit művelnek ezek a fiúk, vagy csak fikázzátok őket?