A gyermek beteg, de szerethető: Stratovarius - Nemesis (2013)

2013. február 20. - viliricsi

stratovarius-nemesis.jpgMi történik, ha egy együttesnek levágjuk a fejét? Na jó, nem csirkéről beszélünk; valami olyasmit akartam írni, hogy mi van, ha valamilyen oknál fogva eltűnik a zenekari fotóról a csapat tótumfaktuma? Alapvetően kétféle esetet ismerünk: először, hogy a társulat önmaga emlékzenekarává vedlik át. Rengeteg példát sorolhatnék, de nem kívánok visszaélni mások érzékenységével.

A másik – sokkal ritkább - eshetőség, hogy a domináns személyiség távoztával rengeteg kreatív energia szabadul fel a „maradékból”. Erre sem sorolnék példákat; biz’ Isten sokat felhördülnének gépük előtt a felháborodástól. Egyet azért mégis írok: Stratovarius!

Nemsokára eljön az idő, amikor a Stratovarius-lemezkritikában nem kell unos-untalan Timo Tolkki ex-gitárost emlegetni! A Nemesisszel legalábbis közelebb jutottunk hozzá. E finn csapatot sajnos csupán egyetlen egyszer láttam élőben, akkor is a Helloween bemelegítő zenekaraként, 2010-ben. Nekem is feltűnt a színpadról áradó lazaság és derű, de mások is megerősítettek sejtésemben: Tolkki távoztával a haldokló újra megfiatalodott. Viszont már akkor is feltűnt a svéd vendégmunkás-billentyűs Jens Johansson szokatlan előtérbe helyezkedése.

Sajnos ez a lemez számomra arról tanúskodik, hogy az egoista gitáros helyett kaptak Stratoék egy egoista szintetizátorost. Nem véletlen, hogy az alakuló zenekarok sokszor csupán akkor keresnek „szintist”, ha már megvették a hangszert neki, nehogy az „vissza tudjon élni a helyzettel”. Állítólag e hangszer bűvölői szeretik ugyanis minduntalan és kényszeresen bizonyítani, hogy helyük van nekik is egy rockzenekarban.

Stratovarius_2013_600x270.jpg

Ki mondta, hogy nincs? De azért az mégiscsak furcsa, hogy az – amúgy speed metal-módra – ezerrel csattogó dobra ráborul egy szinti hegy konzerv-kórussal aládúcolva. Pedig nagyjából ez játszódik Stratóék háza táján.  A háttérből valami ciripelést hallunk: no ez a gitár! Szegény Matias Kupiainen végig olyan, mint Gazsi a cigányzenekarban, akit bevettek a brancsba, mert otthon hét gyereke van, had pengessen valamit.

És az egész cucc (ezt joggal lehet „cuccként” nevezni, hiszen több nóta egészen a techno határáig hatol!) túlságosan steril, semmi mocsok, semmi dög, márpedig ezek egy rock lemez elengedhetetlen fűszerei.  Az ex-gityós druszája, Timo Kotipelto énekes hangja műfajbéli kolléganőit is meghazudtoló magasságokban szárnyal, de semmi olyan pluszt nem ad, ami miatt majd nosztalgiázva kéne emlegetnünk.

Hangulatilag az anyagba bele lehetett volna keverni egy kis Polarist (az egy kísérletezősebb cd-je volt a csapatnak). Így szinte szerencsének számít, hogy Tollki „ellencsapatának”, a Symphoniának csupán egy lemeznyi idő adatott – máskülönben lenne két darab tökegyforma együttesünk.

Akkor hát mi a manónak szól a lap alján az a majdnem ötös osztályzat? A DALOKNAK! A Stratovarius-munkásságból folyamatosan bukkannak elő a műfaj alapvető „slágerei”, elég, ha az Eagle Heartra gondolunk (bár az nekem kicsit gagyi), vagy vehetjük a Hunting High and Lowot (na ez már jobb), esetleg az ezelőtti albumról a Darkest Hourst (ez már igen-igen jó).

A Nemesis első öt dala lazán felugorhatna egy best of Stratovarius CD-re. Fura módon a leginkább techno-szagú Halcyon Days vált egyes számú kedvencemmé, de szorosan ott a nyomában a Fantasy, pedig az pontosan úgy indul, mintha az Első Emeletes Berkes Gábor ugrott volna be egy kis vendégszereplésre.

Már alig várom, hogy március 23-án, a Club 202-ben üvölthessem ezred magammal az Abandon „freedom” kezdetű refrénjét, annak ellenére, hogy a bridge részt hathatósan sikerült kiherélni. Hatásos a Stand my Ground (a verzékhez képest) visszafogott refrénje.

A lendületet csupán a hatos sorszámú Out of the fognál érzem elfogyni. A Castles in the Air epikája megnyugvásomra szolgál, majd a Dragonsszal ugrunk vissza az eredeti kerékvágásba. Az If the story is over, ha létezne is ilyen kategória, akkor sem nyerné el az év végi szavazásokon az „esztendő legnagyobb balladája” címet, de a könnycsatornák gátmentesítésére azért alkalmas. Azt hiszem, azért virít itt a lap alján a „majdnem ötös” osztályzat, mert ez ismét (a 2011-es Elysium után) egy – minden karakterhibája dacára – nagyon-nagyon is szerethető album Stratóéktól.

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr105088138

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum