Maga Csihar Attila nyilatkozta egyszer, hogy a zenélés „transzcendens, emelkedett szellemi állapot, és az érzések, amik meg tudnak jelenni általa, a szellemi világhoz kapcsolódnak, ez egyfajta vallás. Eredetileg a zenélés rituális volt: ünnep és egység, transz és dicsőítés, kapcsolat egy természetfeletti erővel.” Kinek higgyük el ezt, ha nem neki? A legtisztább formában (egyebek mellett) talán épp az általa is művelt black metal hivatott megőrizni ezt az ősi rituálét, annak lényegét, és visszatükrözni valamit abból. Hát, nagyjából ilyen várakozásokkal tekintettem a mintegy hét év után ismét hazánkba látogató norvég Enslaved és társai fellépése elé.
A saját bevallása szerint anti-kozmikus metalt játszó, első teljes albumának megjelenését itt ünneplő miskolci Svoid színpadi kiállásával nem akadt különösebb probléma, zeneileg sem lőttek túl a célon, ám a hányaveti keverés folytán a muzsika nem tudott a maga eszköztelenségében is hatásosan megszólalni. Az angol Winterfylleth legnagyobb baja ezzel szemben az volt, hogy sem a tradicionális black, sem a folkos elemeket nem éreztem elég átütőnek, és a kettő együtt sem tudott működni. A banda megjelenése pedig egészen egyszerűen túl „civil”. Így legfeljebb pubba vagy meccsre járunk, kérem szépen. (A dobos kackiás bajsza meg tényleg nem holmi sokadik hungaro-mém...) Vagyunk páran, akik szeretjük, ha egy zenekar komolyan gondolja önmagát, illetve ha az adott zenekart komolyan is lehet venni!..
A kontraszt az Enslaved színre lépésekor nem is lehetett volna élesebb. Az ember csak rájuk néz, és rögtön elhiszi, hogy egy lassan negyedszázada aktív csapatot lát. A lehető legpuritánabb színpadképet kaptuk, fókuszban a deszkákat és hangszereiket egyaránt fölényesen uraló zenészekkel. Grutle Kjellson bőgős-énekes összesen talán egyszer ragadtatta magát hosszabb szónoklatra a számok között, ezt leszámítva végig a daloké volt a főszerep.
A szettet egyfajta tanulmánynak is fel lehet fogni arról, hogyan fejlődött az Enslaved az indulástól a tavalyi RIITIIR-ig. A legutóbbi termésből négy, az azelőtti lemezek többségéről meg egy-egy tétel hangzott el, de még az 1993-as Hordanes Land EP-ről is belefért egy nóta. Nyilván a korai szerzemények állnak közelebb a szó szoros értelmében vett black metalhoz, noha ezekben is több rejlik a rideg, egydimenziós pusztításnál. Az azóta született darabok pedig ugyanúgy őrzik az északi atmoszférát, miközben hemzsegnek az alapműfajon messze túlmutató – ez esetben hadd éljek az elcsépelt és százezerszer lejáratott „progresszív” jelzővel – ötletektől és témáktól, mégsem fulladnak túlhangszereltségbe.
Egy Allfadr Odinn és Fenris, illetve egy Ethica Odini és Thoughts Like Hammers egyszerre ellenpontozták és egészítették ki egymást. Az egész még úgy is nagyon egyben volt, hogy egyrészt sem Grutle károgását, sem a dallamos éneket nem mondanám különösebben markánsnak, másrészt a hangzás is valamelyest elmaradt attól, amit ideálisnak gondolnék (ahogy az egész estén is sajnos).
Következetes és előremutató, valamint minden teátrális elemtől mentes – ez az Enslaved 2013-ban is. Így játszanak az igazi nagyok az extrém zenei színtér felső ligájában.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
