Újabban – felettébb örvendetes módon – nem múlhat el úgy év, hogy ne lássuk élőben Lukather mestert, akár a Toto-val, akár szólóban. Olykor azonban – jóval kevésbé örvendetes módon – hősünk budapesti fellépése más bulikkal is ütközik a fene nagy dömping közepette. Előző önálló estjét az Iced Earth kedvéért áldoztam be, most viszont (már csak az optimista kicsengésű interjú okán is) mindenképp meg akartam tapasztalni, hogyan megy végbe élőben az idei Luke-albumon lezajlott átmenet...

A kezdés rögtön sokat ígért. A megszokott három kísérőzenész (Renee Jones bőgős, Steve Weingart billentyűs és Eric „Mr. Chocolate” Valentine dobos) társaságában érkező Lukather egyből a Transition lemez első két nótájával indított. Nevezhetjük ezt papírforma-eredménynek is, de a Judgement Day ráhangolásnak tökéletes volt, a Creep Motel pedig legalább olyan feelingesen szólalt meg, mint CD-n – ám a lemezváltozathoz képest sokkal súlyosabban! A jóféle blues rock minden dögössége benne volt! A Hendrix-féle Freedom harmadik számként kellően felpezsdítette a ritmusokat, majd jött az, ami Luke bulijainak savát-borsát adja, vagyis a hosszas, jammelős jellegű hangszeres betétekkel megtoldott énekes számok és instrumentális darabok váltakozása. A Jeff Porcaro emlékére íródott Song For Jeff a lehető legtermészetesebb módon folytatódott az új album címadó tételében, ahogy a Jammin' With Jesus és a Darkness In My World kettőse is telitalálatnak bizonyult.

Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen remek széria után az estét már nem ronthatta el semmi... Nos, a helyzet az, hogy az idő előrehaladtával az elsőrangú zene és zenei teljesítmények közepette is egyre sokasodtak a problémák. Kezdjük mindjárt a hangzással. Több mint bosszantó, hogy megint erre kell kitérnem az Enslaved után, de az általam látott közelmúltbeli koncertek jó része valóban ezen vérzett el. Nem állítom, hogy Budapesten egyedül az A38-on lehet tisztességes megszólalásra számítani – bár ott tényleg mindig lehet –, mindenesetre az itt kialakult tompa és aránytalan hangmassza össze sem vethető azzal a kristálytiszta sounddal, amely a hajón jellemezte a két évvel ezelőtti eseményt. Más kérdés, hogy egy itthoni Lukather-fellépés potenciális látogatottsága mára túlnőtt az A38 méretein (most a PeCsában ránézésre bő félház gyűlhetett össze), én azonban akkor is visszasírom a 2011-es buli hangzását.

Azt kell mondanom, önmagához mérten némileg maga a főszereplő is alulteljesített. Gitárjátékával nyilván nem akadt gond (bár a szólóiból olykor csak fokozott odafigyeléssel lehetett kihámozni valamit a ránehezedő billentyű alól), hangjára viszont eléggé rányomta a bélyegét a feszes turné-menetrend. Készséggel elhiszem, hogy frissebbnek és fittebbnek érzi magát, mint valaha, de egy hét leforgása alatt hat koncert azért bárkit próbára tesz! A Darkness In My World után a Broken Machine-t már meglehetősen enerváltan adta elő Luke, a várva várt Hero With A 1000 Eyes-ra meg végképp elkészült a hangjával. Hogy a januári beszélgetésre utaljak vissza, nem lesz különösebben büszke, ha netán belefut ennek a felvételébe valamelyik fájlmegosztón, már amennyiben készült ilyen... Amit pedig végképp nem értek: vajon miért nem segítettek be a társai legalább a refréneknél, holott Weingartnak és Renee Jonesnak is odakészítették a mikrofont?! Pláne mivel a bőgős hölgy – amellett, hogy a férfiúi tekinteteket is igencsak vonzza – nem akármilyen hanggal büszkélkedhet ám! Annak alapján, amit a Jammin' With Jesusban nyújtott, lazán énekelhetne Janis Joplint is!

Ezt sem most írom először, de tény, hogy mindenkinek az életébe becsúszhat egy-egy kevésbé szerencsés nap, főleg ilyen intenzív koncertezés mellett. Ami mindenképp Luke bátyánk javára írandó: ezek a mostani gyengébb pillanatai sem maradtak el annyival a tőle elvárható szinttől, ami az ő klasszisával már elfogadhatatlan lenne. (A hangosító viszont elégtelenre vizsgázott.) Ami engem illet, már várom is a következő alkalmat, amely bizonyára mindent helyretesz majd!

FOTÓK: RÉTI ZSOLT, TOVÁBBI KÉPEK ITT.