RockStation

Mikor az ég a földre szállt (és még lejjebb): VHK & Psycho Mutants @ Pécsi Est Café, 2013.03.09.

2013. április 11. - Nemesúr

vhk-pecs-pecsi-est-cafe-2012_03_09.jpg20.20
A parkolóban találkozok a szigetvári komákkal. Lusták, nem akarnak bemenni Psycho Mutantsre, csak a VHK által gerjesztett pincepogóra és csomagtartóban csempészett kannásborra kíváncsiak. A lesajnálás és a tapasztaltság fölényének keverékével ciccegek. Odabent még senki, mondják, még közel 1 óra, mire koncert lesz, viszont ingyen vihetek posztert. Azért ez szép volt. Visszasétálok, kényelmesen elköltök egy kis vecsernyét, aztán mandalás pólót fel, és sej, a Caféba le. Gyanútlanul. Megérkezek egy sámánjurta bendőjébe, amit a következő 3 óra során csak 10 percig hagyok el.
21.40
A pécsi, egykor méltóbb ismertséget is megélt, 3. lemezét végsimogató Psycho Mutants nyit. A koncert feléről lemaradtam ugyan (mint utólag kiderült, el is kellett az energia), de a 2. fele egyértelművé teszi: ez a fekete inges urak legfrankóbb koncertje, amin eddig módom volt jelen lenni. A 6 tagú banda rendkívül egyszerű alapokból építkező, mégis változatos zenéjében központi elemet kapnak a következők: váltogatott hangszerek, bugyinyűvő bariton, ijesztő bekiáltások, csodálatos akkordion- és trombitajáték… frank táncdalok, a legfeketébb country, és az a fajta bár-rockzene, amit alig űz más rajtuk kívül idehaza. Tangót, szenvedélyt, szarkazmust, pszichedéliát virágoztatnak ki a színpadon, a show energikus, mindenki táncol mindenhol, bár a dalok sötétek, a mikrofonnál a Lugosi Béla és Betty Paige zabigyerekének tetsző Karnics Zoli, az izzadságban borszag, a falakban finom lüktetés. Szól a Tango with me, Western Devil, és egyéb ismerős nyalánkságok… Hatalmas műsort adtak, a világítással különösen túlvilági hangulatot varázsolva, igazán méltó felvezetője voltak a VHK-nak: az ilyenek miatt érdemelnének újra kiemelt figyelmet az itthoni fesztiválokon, s ezt a sokáig hujogató közönség is lelkesen konstatálja.

22.05
Gyorsan ki egy kis lelki pofamosásra, mielőtt visszakerülünk a gőzsátorba, kitombolni magunkból a XXI. század számlás-szagos magyar korának minden rosszérzését. A felkészülés természetesen bűzrudakkal és szurkálódó párbeszédekkel történik. Kinn hemzsegnek az underground-sznobizmussal határos műveltségű és fanatizmusú 30’as rajongók, de ugyanúgy látni a fejéből ki se látó pánkgyereket, sárkányhajú gótot, és mindenkit túlzott vehemenciával lökdöső, majd ölelgető egyéb… emberféleséget. Elszáll a füst és a szünet. Vissza. Kezdődik…
22.35
„Üdvözöl a Pokol Bár” – élhetnék a Tankcsapda nagyon ide nem vágó dalcímével, de valóban. Enyhén festett arcú, sámánruhás, apró totemékszerekkel díszített csapatot látok, fejük fölött kivilágított, faragott bikakoponya, szemükben eszelős fények, irtózatos, hullámokban kitörő fülledtség, és minden, minden vörös… Különösebb felvezetés nélkül és kezdeti (igazából a koncert feléig eltartó) hangbeállítások után flow bekapcs, a 3. számtól beindul a pogó is. Jómagam az 5. daltól hagyom el magam, és nem is térek vissza, amíg az utolsó hang nem tűnik el a hangszórókból. Az Indulok, a Ki vele, az istenért! kényszerű vontatottsága is a ki-be kapcsoló mikrofonokra fogható! Félpucérra vetkőzök, ide-oda csapódok, mint egy darab kő, egy árva palló; az emberek hujogatva, indiánok, hippik, moshpit-lovagok keverékeként, egymás ruhájára kenődnek fel, hatalmas csattanások és elvágódások után sokkal tovább ölelgetik egymást, mint bármi más koncerten, arcukon teljes önkívület: örvénylő testek, örvénylő hangok mindenfelé. Nem érdemes tracklistet sorolni, külön kiemelni a 8. bugyor mélységéről felhörgő, sistergősre torzított tartományokat, Grandpierre Attila karizmatikus előadását (elsőként körülötte oldódik fel a világ, és belőle terjed ki, mintegy közepén ül a varázslatnak). A Vágtázó Halottkémek egy elementáris zenekar; vagy még annál is több. Tényleg a saját bőrén kell megtapasztalnia mindenkinek, mit művelnek, ill. mit művel vele a zene, ha kinyílik rá, ha nem fél odadobni magát az embertengernek, kitáncolni, kiharcolni, kiüvölteni minden energiáját. Mert megtérül, feltölti a lelkét, ha ott és akkor ki is merül! Talán épp ez által… 1 órával később meséli majd Attila, milyen az, mikor akár 400 német, akik számára vadidegen a nyelv és a zene is, hogyan változik a hatására ugyanúgy és egyként magyarrá a Hunok csatája alatt, mint mi. Volt szerencsém tapasztalni… Az igazi őrület a koncert alatt többször felidézett Aláírhatatlan Történelem során szabadult el; a legtrvebb hardcore-arcok circle pitjei ehhez képest tipegős Duna-keringők!

A VHK zenéje feloldja a gátakat: végre egy olyan koncert, gondoltam két majdnem-összeesés között, ahol fel se merül senkiben, ki jobbos, ki balos, ki roma, ki zsidó, ki emós, ki metálos – nem, ezek a gondolatok, minden megosztó érzület olyan messzire kerül hatásukra az ember tudatától, ha tényleg odaadja magát az élménynek, hogy utólag azt se érti, mit kerestek a fejében. Nem. Csak az örökkévalóság van, a mélységes-mélységes zaj, karcok, üstök és a zenei transz.

(Meg ami azt illeti, a fájdalom. A Café kiváló koncerteket szervez, bár lehetne több rock is – viszont itt valamit nagyon félrehallottak: a szélső hangsávoktól eltekintve kb. fél decibellel a még legális alatt dülöngélő hangerő, a mélyhangolás, az ipari torzítás és a disszonáns-noise-os betétek együttese akkora fizikai fájdalmat okozott, hogy néha ellenőriznem kellett-e, vérzik-e már a dobhártyám, vagy csak beleizzadtam. Nem viccelek. 1 teljes hétig csengett a fülem, hallásvizsgálat, vitaminkúra kellett, hogy rendbe jöjjön, és az óta is érzékenyebb… Ilyen többet meg ne történjen!)

((idő, tér értelmét veszti))
Összemerem a pólómat, kifacsarom a bőrömet, bebattyogok a backstagebe. Igen, helló, sziasztok, a Rockstation-től vagyok, interNyúznám őket, mehetek-e, naná, mondom, na ja. Bent a HVG-s alakulat ennél már sokkal professzionálisabb interjút rögzít az urakkal. Nem is igazi interjú ez: mesélnek, sztoriznak, meghitt, de azért nem minden toszkodást nélkülöző baráti beszélgetés folyik. Sok mindent megtudok róluk: Iggy Pop és Lemmy Kilmister egyik kedvenc zenekara ők, de még Jello Biafrának is, akinek külön kérése volt, hogy együtt játszanak, jammeljenek mikor nálunk járt (ember, mit hagyhattam ki…) Hívták őket sámánpunknak, pszichedelikus hardcorenak… én egyszerűen „transzcendens zene”-ként aposztrofálnám, ha lehetne ilyet. Megtudom, hogy számukra a Zene a Mágia, a közös meditáció. Megtudom, hogy Boli, szintén varázslatos dobosuk, alig 1 éve, hogy váratlanul eltávozott egy szumátrai utazása során, még mindig velük van: emlékfoszlányokból, felvételekből, látomásokból, nyakon felfutó libabőrökből köszön vissza. Vazul munkáját pedig, ki posztját vette át, szentesíti. Boli pedig itt van, miközben (rá oly jellemzően) mindig utazik. Mindenki mosolyog. Olyan megható minden. Amíg nem jön Fritz az olyan hibátlan beszólásokkal a legváratlanabb pillanatokban, hogy „De legalább egy répát fogadj el, na!”, hogy „Hagyjuk a hippidumát, én megfontoltan mocskos szájú vagyok” és a megoldjukokosba-kiálású menedzserkeselyűknek tartogatott, azóta már szállóigei erejű megbeszélés-nyitás (egyben zárás), miszerint „Fogd a telefonodat, és menj te a picsába!”. A magyar vallásos őstudat (és nem a kiemelten felsőbbrendűnek mondott-vélt magyar őstörténet) elemi, világ igazságait már korán felismerő tanításairól, és a zenélés, a teremtés közös, alázatosan megélt szépségéről is érzelgünk pár sort, mégis, egy csepp megjátszottság nélkül. Nagyon sokáig beszélgetünk, és fel is teszek pár kérdést. Ím:

Mi a VHK legnagyobb érdeme?
A VHK görbíti a teret. És az időt.

Hogyan egyezteted a zenét a mérnökséggel, Fritz?
(…) Szervesen.

Mi inspirál téged, Lujó?
Engem a nők. Anyák, lányok, gyermekek. A mindenség bennük van.

Mi inspirál téged, Fritz?
Hegyi bringa, természet, sör, tömény. Meg, ha a Lujó befogja

Mi inspirál téged, Attila?
A csillagok*. No meg a zene. 

A zenekar közel 40 éves. Abba akarnátok hagyni a kor közeledtével?
(Fritz) Höhö. Ezt nem tudod abbahagyni.

Abba lehet hagyni valaha is?
Hülyéskedsz? Minek? Hát élünk, nem?

Aláírnátok a nadrágomat?
A NADRÁGODAT? Ja persze, simán.
(Tanulság: Tanulság: kord anyagra SOHA ne dedikáltassatok. Ne. Mondom SOHA.)

Mit tanácsoltok a mai zenekaroknak, magyar zenészeknek, zenével foglalkozó fiataloknak?

Grandpierre Attila válasza: Kezdjenek el ÉLNI. Mélyebben, teljesebben, odafigyelve, kiélni, megélni mindent és mindenkit a legodaadóbban, hogy legyen miről, mit írni, játszani. Átadódni a zenének, függetlenedni a zenéléstől: az igazi zenész csak közvetít, csak szolgálója valami nálánál nagyobbnak. Tanuljatok meg újra alázattal tekinteni a zenére, és függetlenedni tőle, mert nem vagytok többek nála.
Lujó válasza: Az alkotás végtelen. SOHA nem szabad, lehet vele megelégedni, és a folyamat végén mindig vissza kell térni annak gyökeréhez.

E szavakkal és az Egy és Mindenek Feletti Kozmikus Isten áldásával indulok utamra hatalmas vigyorral, meg lerúgott bokával.

02.33
Felérek a hatodikra. A hangom és a feszültségeimet is lent hagytam, csupán egy magányos üveg Heinekent nem. Egyszerűen nem tudok mást mondani. Kiürültem. Megtisztultam. Kidőltem. Aki nem hiszi, járjon maga utána! 

...               

Írta Nemes Márk (/ Nemesúr), 2013-04-11

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr825216185

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dzsi. 2013.04.11. 18:54:48

Annyi kiegészítéssel élnék, hogy Grandpierre Atilla nem asztrológus, hanem asztronómus, tehát csillagász, illetve fizikus. Elég komoly a különbség :) Egyébként meg az egyik legnagyobb zseni az egész országban.
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum